Sándor Endrődi - Magyar népdalok (Magyar remekirók 54. kötet)

Ablak alól a rózsafa nem látszik,
Minden éjen piros rózsát virágzik.
Terem rajta piros rózsa, jószagú,
Gyenge rózsám, mért vagy olyan szomorú?

Megöl engem az iszonyu búbánat,
Szeretőmet viszik el katonának,
Ne szomorkodj’, édes rózsám, érettem,
Tiéd leszek még ebben az életben.

A csap-utczán végig, végig, végig,
Minden kis kapuban virág nyilik,
Minden kis kapuban kettő, három,
Csak az enyém hervadt el a nyáron.

Ne vigasztalj, édes, kedves anyám!
Hadd sirjam ki magamat igazán.
Ki megbántott, megsegit a bajban:
A jó Isten majd könyörül rajtam!

A fekete holló gyászt visel magáért,
Én is gyászt viselek jegybeli mátkámért,
Jegybeli mátkámért mit nem cselekedném,
Tenger sürű habját kalánnal kimerném,
Tenger fenekében gyöngyszemeket szednék,
Jegybeli mátkámnak gyöngybokrétát kötnék.

Küküllő kövecse kalamáris volna,
Tenger sürű habja mind tintalé volna,
Mezőn mennyi fűszál mind pennaszál volna,
Fán a mennyi levél mind papiros volna,
Bánatom leírni adnak is sok volna.

A fényes csillag is
Ballag haza felé, –
Ballag barna legény
A galambja felé.

De mig oda ballag
Jóformán megvirad,
Gyenge szerelmöknek
Hamar vége szakad.

A kend édes anyja
Megátkozott engem,
Hogy a fekete föld
Borítson be engem.

Ne átkozzon engem,
Nem vagyok én oka,
Mert én az ő lányát
Nem szerettem soha.

A kit én szeretek,
Meg van az szeretve,
Ha rá tekintek is,
Elfakad nevetve.

A pünkösdi rózsa
Kihajlott az utra, –
Eredj oda, rózsám,
Köss bokrétát róla,

Tedd az öved mellé
Két szemem láttára,
Viseljed, galambom,
Lányok boszujára!

A ki a rózsáját igazán szereti,
Záporeső esik, mégis megkeresi.
Lám én a rózsámat igazán szeretem,
Záporeső esik, mégis megkeresem.

Akkor volna szép az erdő,
Ha lány volna a kerülő.
Csili-csalárom! Csili-csalárom!
Ha lány volna a kerülő.

Megkerülném én az erdőt,
Megcsókolnám a kerülőt.
Csili-csalárom! Csili-csalárom!
Megcsókolnám a kerülőt.

Áldd meg isten azt az utczát,
Kibe az én rózsám sétál;
Kirakatom gyémántkővel,
Nézzen bele este, reggel.

Verd meg isten azt az utczát
Kibe az irigyem sétál:
Kirakatom beretvával,
Essen bele térdenállva!

Állj előmbe, rózsám, hadd bucsúzzam tőled,
Ha el nem bucsúzom; bujdossunk el ketten!
Vagy meghalok érted,
Vagy enyimmé tészlek,
Édes szivem!

Fekete két szemed mire csalt meg engem?
Gyenge szép termeted mire hozott engem?
Vagy meghalok érted,
Vagy enyimmé tészlek,
Édes szivem!

Ne menj el, galambom, ne repülj el tőlem,
Jőjj vissza madaram, szállj bé ablakomban!
Vagy meghalok érted,
Vagy enyimmé tészlek,
Édes szivem!

Ha elmégy is szivem, csak hozzám igaz légy,
Igaz szereteted hamisra ne forditsd!
Vagy meghalok érted,
Vagy enyimmé tészlek,
Édes szivem!

Amerre én járok, még a fák is sirnak,
Gyenge ágairól a levelek hullnak.

Hulljatok, levelek, rejtsetek el engem,
Mert az én galambom sírva keres engem.

Hulljatok, levelek, sűrűn az utamra,
Hogy ne tudja rózsám: merre ment galambja.

A malomba mentem,
Tiszta buzát vittem,
A szerelem miatt
Meg nem őrölhettem,

Mit tehetek róla,
Hogy szerelmes vagyok!
Az atyám is az volt,
Én a fia vagyok!

Amott egy kis madár
Elhagyta az ágát,
Ágról ágra repűl,
Keresi a párját.

Én is egy ideig
Elhagyom falumat,
Mint a vándormadár
Keresem páromat.

Mint a vándormadár
Messze, messze szállok,
Idegen helyeken
Egyedűl megállok.

Ángyom, ángyom, édes ángyom,
Mért szeret kend olyan nagyon?
Ha szeret kend, titkolja kend,
Ki ne világosítsa kend.

Jó szeretni, de titkosan,
Nem mindenkor világosan.
A ki világosan szeret:
Megitélik az emberek.

A pünkösdi rózsa kihajlott az utra,
Az én szekeremnek kifelé a rudja.
Jóra-e vagy rosszra, a jó isten tudja,
Minden horgast-borgast ő fordíthat jóra.

Kimenék, kimenék, kimenék az utra,
Látám édesemet, ő is láta engem,
Akarám kérdeni, szánom busitani,
Mint gyenge iffiat megszomorítani.

Áldott az az anya, ki tégedet szült volt,
A ki téged szült volt, téged fölnevelt volt,
Adjon isten annak ezernyi ezer jót,
Ki a te bölcsődet megrendítette volt.