Mór Jókai - Az arany ember

Timár elgondolkozott a dolgon.

Ez bizony kecsegtető egy ajánlat.

Három hét alatt hatvan-hetvenezer forintot nyerni, nagy fáradság nélkül, egész biztonsággal. Az első héten egy kicsit édesebb volna a prófunt íze, mint a szokotté, a másodikon egy kicsit keserűbb, a harmadikon egy kicsit dohosabb; de hát ki veszi azt olyan szigorúan a katonáknál? Hozzá vannak azok már ahhoz szokva.

Mégiscsak összerázkódott ettől a keserű pohártól.

— Óh, Imre — szólt, kezét hajdani iskolatársa kezére téve. — Hol tanultad te ezt a tudományt?

— Hm! — szólt az elkomolyodva — ott, ahol tanítják. Csudálkozol rajtam, ugye? Én már mindent természetesnek találok. Mikor a katonai pályára léptem, tele voltam ábrándos illúziókkal. Azoknak most hamva sincs már. Azt hittem, hogy a hőstettek, a lovagiasság pályája az, ami lelkemet fölhevíté; s aztán láttam, hogy csupa spekulációból áll a világ, s minden országos dolgot valami magányérdek mozgat. A mérnökkarnál végeztem tanulmányaimat, fényes, kitűnő sikerrel. Mikor Komáromba áttettek, a keblem dagadt a büszkeségtől, minő tere fog itt nyílni hadépítészeti tudományomnak. Az ám: a spekulációnak. A legelső tervemet, melyet az erődítésre nézve felterjesztettem, a szakértők remekműnek mondták, hanem azért nem az lett elfogadva, hanem tudtomra adatott, hogy készítsek olyat, mely a város egyes utcáinak kisajátítását igényli. Hát én azt is elkészítettem. Emlékezhetel arra a városrészre, amelyiknek a helyén nagy puszta tér van. Az egy félmillióba került. Főnöködnek is voltak ott rozzant házai, miket úgy adott el, mintha paloták lettek volna. S ezt nevezik fortificatiónak! Ezért tanultam én a hadmérnökséget! Az ember lassan kiábrándul, s hozzászokik a helyzetéhez. Talán hallottad már azt az adomát, közszájon forog, hogy mikor a múlt évben őfensége Ferdinánd trónörökös meglátogatott bennünket, azt mondá a várkormányzónak: “Én azt hittem, hogy ez a vár fekete!” — “Miért kellene ennek a várnak feketének lennie, fenség?” — “Azért, mert a fortificatio költségvetésében évenkint tízezer forint van föltéve — tintára. Én azt hittem, hogy tintával meszelik a várfalakat!” — Nevetett mindenki. Ez a vége a dolognak. Ha ki nem sül, hallgatnak róla; ha kisül, nevetnek rajta. — Hát miért ne nevetnék én is? — Nevess te is! — Vagy jobb szereted szidni a világot a szatócsbolt ajtajából s taplót árulni két krajcár nyereségért naponkint? Én már megjöttem az ábrándok világából. Eredj, pajtás, Almásra, s vedd meg az elsüllyedt búzát. Holnap este tíz óráig ráérsz beadni a vállalat iránti ajánlatodat. No, a gyorsparaszt pattog, készülj, eredj. S aztán siess vissza.

— Majd meggondolom — szólt Timár elgondolkozva.

— Te! Lásd, azzal a szegény leánnyal is jót fogsz tenni, ha a kárba veszett vagyonáért tízezer forintot fordítasz neki vissza. Máskülönben annyi száz forintja sem marad belőle, ha a kihordás költségeit levonják.

Ez a gondolat megmaradt Timár fülében.

Valami kéz tolta előre. Fata nolentem trahunt. (A nem akarót húzza a végzet.)

Nemsokára ismét köpenyébe burkoltan ült a parasztszekeren, melyet sebes vágtatva vitt négy nyergesújfalusi paripa a döcögős utcán végig. Minden jó lélek aludt már a városban. Csak az éji őr kiáltása hangzott a városház előtt: “Nincsen írva homlokodra, mire virradsz fel holnapra!” S a bástyákon kiáltoztak sorban az őszi esőben előőrsön álló katonák: “Ki vagy? Őrjárat! Haladj!”

Vajon milyen kenyeret kaphattak ma?

Másnap Timár csakugyan együtt árverezett az elsüllyedt gabonára a többi kupecekkel és molnárokkal.

Azok potom árakat ígértek: nehány garast mérőnként. Timár megunta a garasozást, belekiáltott, hogy tízezer forintot megád az egész hajóteherért; arra a szóra aztán úgy szétfutottak a többi kótyavetyélők, hogy vissza sem lehetett volna híni őket többet. Az árverező bíró elütötte Timárra a vételt, s átadta neki az egész hajóterhet mint tulajdonát.

Minden ember azt mondta Timárra, hogy bolond; mit fog ő kezdeni annyi nagy tömeg ázott gabonával.

Ő pedig aztán két dereglyét egymáshoz köttetve s azokat az elsüllyedt hajó tetőzetéhez kapcsokkal megerősítve, hozzákezdett a hajóteher kihordatásához.

A hajó helyzetében tegnap óta az a változás történt, hogy a hátulja lejjebb süllyedt, s ezáltal az eleje kiemelkedett a vízből; a két kabin közül az egyik egészen szárazon áll most.

Timár beleköltözött abba a kabinba, és aztán hozzálátott a nehéz munkához.

A hajó födelét felszakíták, s az emelődaru segélyével egyenkint húzgálták fel a zsákokat, miket elébb a kabin mellé leraktak, hogy a víz kicsorogjon belőlük, s azután onnan egy harmadik dereglyébe rakták azokat, kiszállították a partra, ott gyékényeket terítettek széjjel, azokra a búzát kiöntötték, széthárították. Timár azalatt alkudozott a molnárokkal a rögtöni őrlés iránt.

Az idő kedvezett, szél fújt, a búza hamar száradt. Csak elég gyorsan menne a munka.

És azután számolgatott magában. Ami kevés készpénze volt, azt most mind abba öli bele, hogy a munkásokat fizesse, és azután ha nem sikerül a vállalat, akkor igazán koldussá van téve.

Fabula János meg is mondta előre, hogy nem vár a biztosra egyéb, mint ilyen bolond vásár után az utolsó zsákot a fejére rántani s aztán beleugrani a Dunába.

Timárnak mindenféle gondolatok jártak keresztül-kasul az agyában. Ezerféle nyugtalan gondolat, melynek se kezdete, se vége.

Elnézte napestig, hogy egyik zsákot a másik után hogy támogatják a kabin falához. Minden zsáknak egyforma bélyege van. Egy kerék, öt küllővel, fekete festékkel a zsákra nyomva.

Mégis okosabb lett volna annak a menekvőnek ennyi búzaértéket a táskájába rejteni aranyképpen. De hát valóban ennyiért üldözték volna őt oly szívósan? Érdemes volt ezért szökni, mérget venni?

Késő délutánig folyt így a munka, s még nem volt több szárazra mentve háromezer zsáknál.

Timár kettős bért ígérgetett a munkásoknak, ha megtoldják a napot. Ami búza még éjszaka a víz alatt hál, abból már alig lesz kenyér. Azok megfeszített buzgalommal láttak a munkához.

A szél elsöpörte a felhőket, s a félhold megint ott állt az alkonyégen. Vörös volt az ég is, a hold is.

Mit kísértesz te engem? — mondá magában Timár, s hátat fordított a holdnak, hogy ne lássa.

S amint a holdnak háttal fordulva, a víz alul kihúzott zsákokat számlálja, ismét megjelenik előtte a vörös hold.

Ezúttal a vörös félhold, egy zsák oldalára festve.

Ahol a többinél az a kerék volt az öt küllővel, ott volt ezen a kereskedelmi billog: a félhold, cinóberral festve.

Timárnak egész teste összeborzadt. Lelke, teste, szíve fázott.

Ez volt az!

Ezt értette a haldokló utolsó szavával.

De nem volt vagy bizalma, vagy ideje végig elmondani, amit akart.

Mi van hát ez alatt a félhold alatt?

Timár, mikor a teherhordók odább mentek, megfogta azt a zsákot, s bevitte azt a kabinba.

Senki sem vette észre.

És azután bezárta a kabin ajtaját.

A munkások még két óra hosszat dolgoztak, de már akkor ki voltak fáradva, átázva, fázva víztől, széltől; nem győzték tovább a munkát. A többi marad holnapra.

A fáradt emberek siettek a közel fekvő csárdába, ahol meleget és ételt-italt kapni. Timár egyedül maradt a hajón. Azt mondá, összeszámolja a partra mentett zsákokat; a kis ladikon majd kievez egyedül.