Mór Jókai - Az arany ember

Azután letérdelt eléje, hogy lehúzza a harisnyáit.

Athalie engedte azt tenni.

És mikor Timéa a finom selyemharisnyát lefordította, s a szobrász remekének illő hófehér lábat ölében tartá, odahajolt hozzá az arcával, és megcsókolta ezt a szép lábat.

…És Athalie engedte azt tenni.

Kacsuka főhadnagy a kávéházon ment keresztül, s ott találta Timárt, amint egy csésze feketekávét szürcsölt.

— Át vagyok ázva, fázva, s még ma nagy utat kell tennem! — monda Timár, kezet szorítva a tiszttel, ki szívélyesen sietett oda hozzá.

— Hát jer el hozzám egy pohár puncsra.

— Köszönöm, nem érek rá, mert rögtön sietnem kell a biztosító társasághoz, hogy küldjenek segítséget a hajóterhet kihordatnom; mert annál nagyobb az ő káruk, mentől tovább van víz alatt a hajó. Onnan el kell szaladnom a főbíróhoz, hogy korán reggel küldjön ki valakit Almásra az árverés megtételére, azután szaladhatok a disznókereskedőkhöz meg a szekeresgazdákhoz, hogy jöjjenek el árverezni, s még az éjjel gyorsparaszttal vágtatok Tatára a keményítőgyároshoz; az legtöbb hasznát veheti az ázott búzának; hogy legalább ennek a szegény leánynak a vagyonából valami töredéket megmenthessek. Neked pedig egy levelet kell átadnom, amit Orsován adtak a kezembe.

Kacsuka úr átolvasta a levelet, s aztán azt mondá Timárnak:

— Jól van, pajtás! Hát csak járd el a városban, ami dolgod van; hanem azért eljöhetsz hozzám egy félórára, ha itt elvégeztél mindent; itt lakom az “Anglia” mellett; egy nagy kétfejű sas van kifestve a kapumra. Amíg a gyorsparaszt etet, addig iszunk egy pohár puncsot, s beszélünk valami okos dologról; de okvetlen eljöjj!

Timár megígérte, hogy elmegy hozzá, s aztán sietett dolgára.

Tizenegy óra felé lehetett az idő, mikor a városi sétakert mellett, amit Komáromban Angliának neveznek, a kétfejű sasos kapun benyitott.

Kacsuka úr várt reá, a privatdiener vezette egyenesen a szobájába.

— Hát én már azt hittem, hogy te régen el is vetted Athalie kisasszonyt, amíg én odajártam! — kezdé Timár.

— Tudja kő, pajtás, nem megy össze a dolog. Hol az egyikünk, hol a másikunk halasztja. Úgy tetszik, mintha valakinek közülünk nem volna egész kedve hozzá.

— Óh! Athalie kisasszonynak van, arról bizonyos lehetsz.

— Semmi sem bizonyos a világon, legkevésbé az asszonyszív. Én csak azt mondom, hogy nem jó az embernek sokáig jegyben járni, mert nemhogy közelednék, hanem jobban eltávozik egymástól. Az ember kiismeri egymásnak az apró hibáit, amiket ha a házasság után ismer meg, azt mondja rá, hogy isten neki; már benne vagyunk! Azt tanácsolom, pajtás, hogy ha valaha házasodni akarsz, s belebotlasz valakibe, ne studírozd sokáig a dolgot, mert ha kalkulálni kezdesz, csupa törtszámokon végzed.

— De itt, úgy hiszem, hogy a kalkulálás sem háládatlan dolog, ahol olyan gazdag leányról van szó.

— Gazdagság, barátom, az egészen relatív dolog. Hidd el, hogy minden asszony el tudja költeni annak a kamatját, amit a férjéhez hozott. Aztán Brazovics úr gazdagságával nincsen az ember tisztában. Ő folytonosan olyan vállalatokat tart, amikhez nem ért, s amiknek utána nem néz. Iszonyú sok pénz jön a kezébe, hanem hogy ő év végén rendes kereskedői mérlegben ki tudná mutatni, hogy nyert-e vagy vesztett az összes vállalatain, arra nem képes.

— Én azt hiszem, hogy ő nagyon jól áll. S Athalie igen szép és művelt hölgy.

— Jó, jó; de mi szükség itt most teneked Athalie-t úgy rám dicsérned, mint az eladó lovat? Beszéljünk inkább a te dolgodról.

Hiszen csak láthatott volna Kacsuka úr Timár szívébe; majd megtudta volna, hogy ez is az ő dolga. Azért beszélt ő Athalie-ról, mert — Timéa arcáról irigylette azt a mosolyt a tiszt úrtól. Ne mosolyogjon terád Timéa! Vedd el Athalie-t, az a tied!

— Hanem hát beszéljünk okosabb dologról! Nekem az írja a pajtásom Orsováról, hogy vegyelek pártfogásom alá. Jól van. Megkísérlem. Te most meglehetősen kellemetlen helyzetben vagy. A rád bízott hajó elsüllyedt; nem a te hibád, de a te szerencsétlenséged, mert most mindenki félni fog más hajót rád bízni. A főnököd lefoglalja a biztosítékodat, s ki tudja, hogy pörölöd ki a kezéből? Ezen a szegény árva leányon is szeretnél segíteni. Látom a szemedből, hogy azért fáj legjobban a szíved, hogy ez annyi vagyonát elveszté. No hát hogy lehetne ezen a sok bajon egyszerre segíteni?

— Azt én sem tudom.

— De tudom én. Hát ide hallgass. A jövő héten kezdődik a szokott évi hadsereg-összpontosítás itt Komárom alatt. Valami húszezer ember tart hadműveleteket három hétig. A kenyérszállításra árlejtő csőd van kihirdetve. Nagy összegek fizettetnek, s okos ember szépen takaríthat meg rajtuk valamit. Minden írásbeli ajánlat az én kezemen megy keresztül, s előre meg tudom mondani, hogy ki kapja meg a vállalatot; mert az, nem attól függ, ami írva van, hanem attól, ami nincs írva. Eddigelé Brazovicsnak az ajánlata a legkevesebb. Ő ígérkezik a kenyérszállítást elvállalni száznegyvenezer forintért, s az “illető” személyzetnek ígér húszezer forintot.

— Patvar! Az illető személyzetnek?

— No hát természetes. Ilyen nagy vállalatnál, aki azt megkapja, illő, hogy valamit adjon annak, aki neki megszerzi. Ez, amióta a világ áll, mindig így volt. Hát miből élnénk? Tudod te azt jól.

— Tudom. De magam javára nem próbáltam.

— Hát hisz ez a bolondság. Te másnak a kedvéért feketíted be a körmeidet, holott egyúttal magad számára kaparhatnád ki a gesztenyét, ha már az útját tudod. Adj be te most egy offertet, amelyben vállald el a kenyérszállítást százharmincezer forintért, s ígérj az “illetőknek” harmincezer forint nyereményosztalékot.

— Azt én több oknál fogva nem tehetem. Először nincs bánatpénzem, amit ajánlatomhoz mellékeljek, sem tőkém, amin annyi gabonát, lisztet vásároljak, sem kedvem a vesztegetéshez, sem eléggé rossz számító nem vagyok, hogy százharmincezer forintból a felvállalt szállítást és a harmincezer forintnyi barátságos osztalékot is fedezni hihessem.

Kacsuka úr nevette azt a dolgot.

— Jaj, Miska, milyen rossz kereskedő lesz belőled! Nem megy az minálunk másképpen. Nyomorúság itt úgy akarni kereskedni, hogy az ember a maga forintján az egy garasát megnyerje. Ez csak szatócskodás. Protekció a fődolog, s ez neked lesz. Arról jótállok én. Jó pajtások voltunk iskolás diák korunktól fogva. Bízd rám magadat. Hogyne volna bánatpénzed? Mellékeld a nyugtádat a Brazovicsnál letett tízezer forintodról. Az biztosítékul elfogadtatik. Azután megmondom, hogy mit csinálj. Nyargalj vissza Almásra, s árverezz magad az elsüllyedt hajó gabonájára. Az a százezer forint értékű búza bizonyosan rajtad marad tízezer forintban. Akkor van tízezer mérő búzád. Brazovicsot kifizeted azzal a saját letartóztatott tízezer forintoddal, s ezzel perpatvar nélkül quitteltél vele. Akkor dupla vámot ígérsz az almási, neszmélyi, füzitői, izsai molnároknak, hogy a búzádat siessenek megőrölni rögtön. Azalatt kemencéket állíttatsz fel, amikben a lisztet azonnal prófuntnak sütik. Három hét alatt elfogyott az egész, ha itt-ott egy-egy csomó selejtesebb lesz a többi között, azt elsimítani a jó barátok dolga. S három hét múlva hetvenezer forint tiszta nyereséged marad legalább a vállalaton. Hidd el, hogy ha ezt a főnöködnek mondanám el, hát két kézzel kapna rajta. Csodálom, hogy magától odáig nem terjed az esze.