Sándor Bródy - Emberek - Elbeszélések

– Ha idősebb leszek, külsőleg olyan leszek , mint ő – mondá Genike.

Bensőleg már is olyan… csakhogy maga a kisebbitett kiadás. Egy elméleti kokott, tizenhét éves korában. Fiatal méreg-fa, a mely még nem hozott gyümölcsöt, de már benne van a képesség, hogy hozzon. Csak az évek, a nap és az eső hiányzik. A nap : a nyilvánosság, az eső – az aranyeső …

Ezt sugta fülébe valaki, a kit most másodszor látott életében. Először akkor látta, a mikor az orvostanárnál járt, hogy vajjon nincs-e tüdőbaja, mert társnői közül egy pár a sok sikoltozás s egyéb okok következtében köpött egy kis vért.

Tüdőbaja nem volt, hanem megismerkedett a tanár gyakornokával, November Dáviddal, a ki mindjárt az első látogatásnál sietett gorombáskodni.

A mama, az «orvos lánya», azonnal ki akarta hajitani, de a lány egy kicsit képen legyintette. Számitott rá, bár maga se tudta miért s azonkivül jó kedve volt ezen a napon.

Ekkor érkezett az első ajánlat. Egy kuriai biró… öreg és majdnem báró (a felesége az volt). De nem épen gazdag. A lány majd-majd belecsapott a kövér, de már reszketeg marokba… Unta itt ezt a konyhát, az okarinázó szobaurat, a tavalyi divatu ruhákat, meg lányságát is…

De a mama könyezve magyarázta meg a dolgokat Iphigeniának s az elutasitotta az alázatos kérelmező birót.

– Várjunk! – mondá az orvos leánya.

– Várjunk! – szólt Genie.

De hiába vártak. S most a csirketollal töltött párnát könyeiben eláztatva, zokogástól megszaggatott hangon suttogá:

– Oh mama, mama, miért nem hagytál!..

S ha most belépett volna az öreg Szentkátai, a biró, felszökött volna nyakába.

De nem jött senki, sem ő, sem más, csak November Dávid.

Alig köszöntötték egymást.

Az öreg asszony kérdé:

– Fizetett már kapupénzt?

Már fizetett. Szidták a házmestert, korán zárja a kaput. Azután Dávid kinálás nélkül leült. A kisasszony a fal felé fordult az ágyon, de elcsendesedett.

November a zsebéből pakolódzni kezdett. Két, boltból való őszi baraczkot és ujságot, fekete szemű Szent-György-szőlőt hozott. Odaadta a háziasszonynak, az meg feltette az ágyra, a lány párnája elé.

– Hagyjatok békén, – szólt a lány tettetett ingerlékenységgel. Hanem azért lassanként csipegetni kezdett a szőlőből.

Dávid és az asszony szépitő szerekről beszéltek. A szigorló orvos sok jó reczeptet adott az orvos leányának. Igérte neki – ezenfelül – hogy kisérletezni fog s ha csak lehet, feltalálja a miteszszerek elleni szert.

– Azzal milliókat szerezhetnénk – mondá végül.

A milliók emlitésére békülékenyen tekintett fel Iphigenia. Sőt kevés vártatva szamárfület is mutatott Dávid felé, a mire ez az ágyhoz közelebb huzta székét.

– Talán beteg? – kérdé.

– Az, megöl ez a boszorkány -konyha.

A lány kinyujtotta a kezét, a férfi nagy csontos markába szoritotta sokáig, azután azt mondta:

– Van egy kicsi.

Talán a saját lázát érezte a lány csuklóján. Talán gondolt is eme tévedésre? Voltaképen mindig félt attól, hogy ennek az éles vérű lánynak valami tüdőbaja lesz. Szerette volna megvizsgálni, de félt ettől a forró, üde kebel érintésétől, ugy félt, a milyen közönyös volt neki holt törzsekben vájkálni.

A lánynak is eszébe jutott, hogy jó volna mellét vele megvizsgáltatnia. De nagyon jelentéktelen férfi volt neki ez az ember.

Mégis majdnem mindaketten s majdnem egy egész félóráig erre gondoltak. Már tizenegyedfélre volt s November alig beszélt husz szót. Pedig az asszony magukra hagyta őket. Azt mondta, hogy a szomszédba, a suszternéhoz megy beszélgetni, voltaképen a pinczébe ment le, harmincz krajcárért zsákot foldozni egy buzakereskedőnek.

Dávid becsukta az ablakokat, az ajtót. Mérges ez a fővárosi éjjeli levegő. A petroleumját folyton csepegtető lámpást feltette a siffonra. S igy olyan világitás volt a szobában, mint holdfénynyel odakünn.

– Miért rekedt maga ma? – kérdé a lány, a kit egy kissé kellemesen izgatott ez az egyedüllét.

– Sokat tanultam, – hangosan – egy pár nap mulván lesz az utolsó szigorlatom.

– Akkor orvos lesz?

– Az. Miért kérdi?

– Nem tudom, eszembe jutott, hogy beszéljek.

– Nem is érdeklődik az iránt, hogy végre én is független, önálló úr leszek annyi nyomor után.

– Sokat nyomorgott?

– Egy félesztendeig éltem egyszer kenyéren és szalonnán, volt azonban szalámi időszak is életemben. Tanitottam Kispesten havi 5 forintért.

– Örül, hogy vége lesz a nyomoruságnak?

– Nem, félek, hogy csak most kezdődik.

– Hogyan?

– Egyszerűen. Azelőtt, hat éven keresztül, csak a gyomrom volt elnyomva, mostantól kezdve nem lehetetlen, hogy minden izem szomjazni, vágyakozni fog, reménység nélkül, örökké.

– Mi baja?

– Megmérgeztem magam.

– Hogyan, mivel?

– Kivel? Magával.

Éjjel is éhes, álmatlan legyek zsongtak, szálltak, mászkáltak mindenfelé a falakon. A szerek még mindig főttek-forrtak a tüzhelyen. Alul a pék ugyancsak fütött. A szobában már nem okarinázott, horkolt a könyvvivő. Mint a padláson, nyáron olyan nehéz dohos, fülledten égett levegő volt itten.

November Dávidon kivert a hideg verejték. A fejét odatámasztotta a falhoz s annak mészszine összefolyt arczának ténjével. A lány kipirulva, izgatottan, vad, kaján gyönyörrel halgatta a folyékonyan, sőt sebesen beszélő férfit.

– A dolog egyszerü. Minden embernek van egy asszonya a világon, a kit, ha megismert egyszer, nem tudja aztán nélkülözni többé. Hogy miért ennek az, miért jutott nekem épen maga, annak az oka eddig ismeretlen. Valami bolondosan gonosz, az összeviszált szerető törvény lesz annak az oka, hogy én ugy vágyakozom maga után, mint a szomjuhozó ember a vizet nem adó tanyai kut mellett – egy ital viz után. De mig ez az ember elhull, ha szomját sokáig nem olthatja, én csak szomjuhozom, tovább szomjuhozom…

A lányt olyan nevetségesen-kellemesen csiklandozta ez az exotikus vallomás, hogy nevetnie kellett s akaratlanul is igy szólnia:

– Igyék, ha szomjas, grenadinet…

– Helyes, ön tréfál. Az egész dolog nagyon tréfás. Gonoszul az. Mint mikor valakivel tréfából csillagot rugatnak. A kezem lekötve, a láng perzsel s én nem tudok ellene tenni. Mindig azt hittem hogy hazugság a költők sablonos hasonlata a szerelemmel és azzal a lánggal. Félig sem az. Ime: tudom, hogy maga kicsoda. Azt mondják, a ki szeret valakit, jónak is hiszi azt, bármilyen fertelmes legyen az. És én tudom, hogy maga kicsoda. Egy lány a kiben nincs jóság, nincs hűség, nincs szeretet. Kivülről-belülről a megjegeczesedett hazugság. De milyen felséges formában, hogy belenyomultak ezek a formák fejembe, vérembe, minden porczikámba. Mást nem szeret, engem nem szeret, magát imádja. Undorodik a tisztes szennytől és imádkozik a bearanyozott piszokhoz. És a mikor maga alacsony, azt kivánja mástól, egy férfitól, hogy nagy, hatalmas, erős, ártatlan, dús és lángeszü legyen. Nagy, hatalmas, erős, mint egy obeliszk, ártatlan, mint egy szál buzavirág, dus, mint egy ó-kori Caesar. És a többi. Ha elvenném, ha eljönne hozzám, megcsalna. Ha én csalnám egy kissé a betegeimet, hogy aranyszőttes párnán vessem meg az ágyát: jóizüt feküdne a gazdag ágyon s utálna engem csalásomért. Minden, mi rosz, minden, mi csunya, a mi bünnek csirája, vétek, méreg asszonyban: ott van ébren vagy álomban – magában; s nekem van bátorságom megküzdeni azzal a mi éber, felkölteni azt, a mi álom, karomba ölelni, enyémnek vallani, érte küzdeni, izzadni, meghalni mindezekért összevéve – egyedül magáért.