P. Nagy Mária - Illiberalgate

Pianóban, nyugodtan. A következő pillanatban a plafonon vagyok. Már magamat sem bírom.

Ez már a klimax. Megmondta Mia is. S persze még ez sem elég. Mert jönnek a könnyek, örömtől, bánattól egyaránt, na meg az érzelmi hullámok, lent és fent egyaránt, már semmi sem ugyanaz, mint régen. Még hozzá egy tinédzser hasonló készlettel, akkor vége van. Kész, passz. Mondjuk a karácsony a legjobb depi. Happening, boldogság, már akinek. Vágyak, amik elszállnak. S ez még mind semmi ahhoz, hogy ma jött a távirat. Nem jön haza soha többé. Meghalt. Talán szívroham. Pesten. Az igazság odaát van, itt meg három gyerek és én.

Tehát meghalt. Ezt nem bírom felfogni. Felhívtak a rendőrök. Azt sem tudom, hogy menjek oda. A kocsink fent van Pesten, hiszen azzal járt. Kire hagyjam a gyerkőcöket? Talán Mia, a gyerekek úgyis szeretnek nála. Muszáj elmennem.

Hogy az ördögbe tehette ezt velem? Most mi lesz? Itt állok, negyvenesen 3 gyermekkel, egy állandóan csinálni való házzal, tele hitellel, a világ végén kettővel, hiszen te szerettél itt vidéken.

Filmszakadás. Még sosem voltam boncteremben. Azonosítanom kell. Félek a halottaktól. Félek a haláltól. Hogy tehette ezt velem? A rendőr óvatosan fogja a könyökömet és taszít rajtam egyet. Be kell mennem. Nem tudom, készen állok-e erre? Istenem, ezek a szagok! Már itt állunk. Készen állok-e? Nem hiszem. Istenem, ezt nem hiszem el. Hogy lehet ez? Hiszen semmi baja nem volt soha. Leszámítva az allergiáját. Egészséges volt mindig. S most itt fekszik. Nem tudom elhinni. De ez a valóság. Hogy a fenébe történt ez? Hogy tehette ezt velem? Arról volt szó, hogy jóban-rosszban, meg ásó-kapa–nagyharang. Nem tudom itt hagyni. Szerettem, mindig szerettem.

– Hagyjanak, kérem. Maradhatnék még egy kicsit a férjemmel? Kérem…

Ez ő, és nem lélegzik. Ezt nem hiszem el. Nem horkol, ahogy szokott. Nem szuszog, ahogy szokott. Nem ugrat, ahogy szokott. Nem ölel meg, ahogy szokott. Ennek mindnek vége. Örökre. Ja, és végleges. Örök, mint a szerelem. Hogy az ördögben történt? Még csak negyvenhét. Most kezdtünk jobban élni. Majdnem kész a ház, a gyerkőcök lassan mind kirepülnek. Végre csak ketten lettünk volna, újra, mint régen. Talán a szerelem is visszajött volna. Sosem ismertelek ki. Sosem éreztem, hogy imádsz. Persze mindig itt voltál. Mindig támasz voltál. Na és a gyerekekkel szuperül bántál. Imádtak téged. Nagyon jó apa voltál, mindig és mindig számíthattak rád. Jó kis életünk volt. Eddig. Csak most jöttem rá. És most vége. Végérvényesen. Itt fekszel.

– Hölgyem, kérem! Jöjjön velem, kérem, a formaságokat el kell intéznünk.

– Kérem, adna még öt percet?

– Rendben.

Most mi lesz? Te kiterítve fekszel, és ez nagyon véglegesnek látszik. Hogy az ördögbe tehetted ezt? Na és az időzítés? Vasárnap délután van. Tudod, ez nekem mit jelent. Utálom, ha ilyenkor zavarnak. S ez most határozottan zavar. Szóval minden tervünk fuccsba ment mostantól. Minden tervünk. A jobb életről, az együtt töltött időről, az ingázás nélküli munkánkról, kettőnkről, a gyerekeinkről.

– Kérem, legyen kedves velem jönni. Elintézzük a formaságokat és visszajöhet még a férjéhez. Köszönöm szépen.

– Rendben. Ő az, a férjem, igen, ez biztos. Komáromi András.

– Igen, ezt tudjuk, nála voltak az iratai. Az iratok szerint is ő az.

– Kérem, egy kérdés: hol történt? Mikor történt? Az utóbbi időben sokat aggódott. Állandóan idegeskedett. Az üzlet miatt. De nem volt beteg. Sohasem, leszámítva az allergiáját. Hogy lehet, hogy a szíve? Tök egészséges volt.

– Igen, asszonyom, ezt értem. Sajnos a rendkívüli szívhalál manapság nagyon gyakori, pont ebben a korcsoportban. A férje itt élt Pesten?

– Nem, itt dolgozott, de otthon élt, Szegeden. Úgy állapodtunk meg a gyerekek miatt, hogy egy hét Pest, egy hét Szeged. Az internet miatt már otthon is tudott dolgozni. De Pest, az Pest. Vannak dolgok, amelyek csak helyben tudnak intéződni. A pestiek nem hajlandóak vidékre menni. Mindent helybe kell vinni nekik. Mindent csak kényelmesen. Nehogy már egy fűszálat keresztbe kelljen tenni. Mi, vidékiek meg feljárunk, kétlakiak vagyunk a mocskos Pest miatt. Mert otthonról semmit sem lehet elintézni, fel kell menni, meg kell jelenni, gazsulálni kell, de úgyis mindegy, mert úgyis átbasznak, mert mindenkit átbasznak. Mert ez Pest. Megnézte már, hogy járnak az utcán a pestiek? Megmondom én magának: az orrukat feltolva, peckesen, nem tekintve sem az előttük lévőkre, sem a járdára. Ha lehet, a földre sem tennék a lábukat.

– Rendben, hölgyem, kérem, tudna egy pillanatra figyelni? Részvétem, kérem, nyugodjon meg. Muszáj egy pár kérdést feltennem. Rendben voltak a dolgok önök között?

– Most ez komoly? Itt állunk a férjem fölött és azt kérdezi, rendben voltak-e otthon a dolgok? Maga szerint? Így éltünk, mert így volt muszáj. Neveltük a gyerekeket, építettük a házunkat, nyaraltunk, és csináltuk a munkánkat. Így alakult. Heti váltásban. Egy hét otthon, egy hét Pesten. Imádták a gyerekek. Jó kis életünk volt. És most vége. Mindennek.

– Kérem, hölgyem. Megértem a fájdalmát. Muszáj néhány kérdést feltennem. Aztán visszamehet a férjéhez elbúcsúzni. Kérem, csak néhány kérdés. Köszönöm. Üljön le, kérem. Láthatnám az iratait? Kérem.

– Azonnal adom. Tessék. Nyilván én vagyok, ki lenne? Én vagyok a felesége. Remélem, nincs másik. Inkább ne mondja meg.

– Nézze hölgyem, nincs másik feleség. Ön az egyetlen. Tehát a férje az. Ezt megerősíti?

– Igen, a férjem az. Vagyis az, vagyis csak volt. Volt. Istenem, ezt nem hiszem el. Csak 47 éves, hogy történhetett ez? Semmi baja nem volt. Na jó, dohányzott, de ki nem? Ez Magyarország. Mindenki szívja. Na meg sörözött is. Na és? Semmi különös, ez még nem halálos. Azt hiszem, de mégis, hogy a fenébe halhatott meg? Egyáltalán mi történt?

– A férjének megállt a szíve.

– Megállt a szíve? Hogy lehet ez? Egészséges volt.

– Sajnos, hölgyem, ez sok fiatalemberrel előfordul. Biztos hallott már a focistákról, akik a pályán összeesnek és meghalnak. Valami ilyesmi történt a férjével is. Sajnálom.

– Legalább nem szenvedett. Csak mi, mindnyájan. Hogyan mondjam el a gyerekeknek?

– Kérem, asszonyom, nyugodjon meg, kér egy pohár vizet?

– Nem tudok megnyugodni, maga csak ne nyugtasson! Egyáltalán ki maga? Mit akar? Megmondtam már, hogy igen, ő a férjem. Mi a fenét akar még?

– Kérem, maradjon ülve, hozok egy pohár vizet. Kérem, próbáljon megnyugodni, vagy sírni, ahogy jobban esik.

– Maga tényleg egy kretén. Ahogy jobban esik? Basszus, sehogy sem esik jól. Most esik szét az életem. Nem beszél világosan. Azt mondja meg, mi történt! Most! Kérem!

– Csak a fájdalom beszél önből. Nyugodjon meg, kérem. Üljön le és igya meg a vizet, kérem, figyeljen. A férje egy üzleti tárgyalás után lett rosszul a taxiban. Mire kiértek a mentők, a férje elment. Már nem tudták megmenteni. Csak a halál tényét tudták megállapítani. Sajnálom.

– Hol történt?

– A Miniszterelnökség előtt.

– Hol?? A kibaszott Lajkó minisztériuma előtt? Gondolhattam volna. Addig basztatták, amíg meg nem ölték. Mert ez történt. Nem kérdés.

– Kérem, asszonyom, nyugodjon meg. Hívok egy orvost.

– Még csak azt kéne, hogy engem is eltegyenek láb alól. Na, azt nem. Azonosítottam, kész. Megyek. Elegem van. A soha viszont nem látásra!

– Kérem.

– Hagyja csak, hadd menjen, biztos úr. Jöjjön velem, kérem, a férjéhez kísérem. – A fehérköpenyes férfi óvatosan tol az ajtó felé.