János Erdélyi - Népdalok és mondák (1. kötet)

Izent nékem a gavallér:
Kell-e, babám! pengő tallér?
Nem kell nekem pengő tallér,
Maga sem kell a gavallér.

Izent nékem a mészáros:
Kell-e nékem gyürű, páros?
Nem kell nékem gyürű, páros,
Maga sem kell a húsáros.

Izent nékem csizmazia:
Kell-e, babám! piros csizma?
Nem kell nékem piros csizma,
Maga sem a csizmazia.

Azt izente a katona:
Kell-e, rózsám! karton szoknya?
Nem kell nékem karton szoknya,
Maga sem kell a katona.

Izent nékem János deák:
Kell-e, babám! gyönge virág?
Nem kell nékem gyönge virág,
Maga sem kell János deák.

Izent nékem a kalmár is:
Kell-e, babám! piros kláris?
Nem kell nekem piros kláris,
Maga sem kell a kalmár is.

Izent nékem Barna Pista:
Kell-e szelid galamb csókja?
Jaj! kell nékem galamb csókja,
Maga is kell Barna Pista.

Én istenem, be szép élet,
A ki csizmaziát szeret,
Mihelyt feslik a csizmája,
Mindjárt bevarrja rózsája.

Még is gyöngyebb az az élet,
A ki szabólegényt szeret,
Mihelyt feslik a ruhája,
Mindjárt megvarrja rózsája.

De még gyöngyebb az az élet,
A ki úrfi legényt szeret,
Mihelyt elfogy a kávéja,
Mindjárt küld a patikába.

Még is gyöngyebb az az élet,
A ki atyafiát szeret,
Mihelyt elfogy a jó bora,
Mindjárt küldi a sógora.

Megterítem asztalomat,
Ugy várom a galambomat;
Várom, várom, a mig várom,
Még rám nem érik az álom.

Nincsen kedvem, nincsen,
Mert szeretőm nincsen;
Ha szeretőm vóna,
Kedvem is ugy vóna.

Nincsem kedvem, nincsen,
E világhoz való;
Mert szeretőm nincsen,
Kedvem szerint való.

Ha szeretőm vóna,
Kedvem szerint való;
Kedvem is ugy vóna,
E világhoz való.

Megvettem a szeretőmet
Nagy áron.
Általvittem vagy tizenkét
Határon.
Hol vizeken, hol patakon,
Hol sáron,
El sem hagyom, mig élek a
Világon.

El kell mennem már Családrul,
Isten hozzád, angyalom!
Mert te tőled el kell válnom,
Jaj be nagyon fájlalom.
Jaj már nekem, neked is,
Jaj a szivem, szived is,
Szorongatja a szerelem,
Járja bús szivemet is.

Föltekintek még én egyszer
A csillagos egekre;
Ott látok én kis madárkát
Haza felé repülve.
Szállj le, madár, ha lehet,
Irok neki levelet:
Mondd meg az én galambomnak,
Ne sirasson engemet.

Ha fölvetem paplanos ágyamat,
Oda várom kedves galambomat,
Feküdj fel csak alig,
Nem egész a falig,
Világos viradtig.

Ne takaródz be nagyon,
Mert meleged vagyon;
Szerelmes galambom,
Szerelmes galambom!

Fejik a fekete kecskét,
Verik a barna menyecskét,
Ha verik is megérdemli,
Mert az urát nem szereti.

Ki az urát nem szereti,
Annak van most becsületi;
Nekem is van becsületem,
Az enyimet nem szeretem.

Ki az urát nem szereti,
Kopotnyikot főzzön neki,
Adja be azt vacsorára,
Kiteríti viradtára.

Én csak azért nem szeretem
Az uramat, mert félt engem;
Ha szép legénynyel beszélek,
Már azt mondja, roszúl élek.

Eső után a nap derűl;
Az én kedvem is megkerűl.
Mihelyt a férjem halva lesz,
Mindjárt egy szép legény elvesz.

Jaj be sáros ez az út,
Volt szeretőm, de rám unt.
Jaj, de csillagos az ég,
Majd eszébe jutok még.

Nincs már nekem szeretőm,
Csak egy veres keszkenőm,
Gondolom a szeretőm;
Csókolom a keszkenőm.

Édes falum határa!
Itt hagylak nem sokára;
Itt hagyom a falumat,
Szánom a galambomat.

Oh melly vigan megyek el,
Egy zsák diót viszek el;
Ha megúnom, leteszem,
Mellé dülök, megeszem.

Hajtsd ki babám, az ökröket,
Legeltesd meg szegényeket,
Hej, legeltesd meg szegényeket!

Tilalmasba ne hajtsd őket,
Mert elveszik a szűrödet,
Hej, mert elveszik a szűrödet.

Ha elveszik a szűrödet,
Mivel takarsz be engemet?
Hej, mivel takarsz be engemet?

Van én nekem czifra bundám,
Avval takaródzunk, rózsám,
Hej, avval takaródzunk, rózsám.

Van én nekem egy szép házam,
Abban vagyon vetett ágyam,
Hej, abban vagyon vetett ágyam.

Vetett ágyban czifra dunna,
Avval takarlak be, rúzsa!
Hej, avval takarlak be, rúzsa!

Nyitra partján nevelkedik tulipán;
Az én szivem téged ohajt és kiván.
Jaj de nehéz a szerelmet viselni,
Mint ibolyát tövis közül kiszedni.

Csattog a szél, az ég nagyon villámlik,
Az én szivem csak utánad bánkódik.
De megmondom édes tubám, el ne hagyj!
Mert ha elhagysz, megátkozlak, elhervadsz.

Bodrog partján nevekedett tulipán,
Bús szivem csak téged ohajt, téged vár.
Bokrétámnak elhervadott szépsége,
Oda tulipánom gyönyörűsége.

Elmegyek immár te tőled, gyöngy alak,
Kit én bizony sokat ohajtottalak:
Örökösen én téged el nem hagylak,
Bizonyságra még most is megcsókollak.

Ha elmégy is már én tőlem, drága kincs:
Gyöny fekete két szemeddel rám tekints!
Én is tartlak a szivemben, mig élek;
Egyetlen egy gyönyörűséges lélek.

Az én kedves szeretőmtül megválok,
A melly dolgot én eléggé sajnálok;
Többé veled, szép kincsem, nem sétálok,
Nyugodalmat más helyen nem találok.

Oh édesem, drága piros orczádat,
Hadd fogjam meg két szép arany almádat.
Megtapasztalom melleden rózsádat,
Fordulj hozzám, csókolom te szép szádat.

Megkérdezem, szeretőmtül, szeret-e?
Megölelem, megcsókolom, tartja-e?
Katonává lettem rózsám, bánod-e?
El kell immár masíroznom, szánod-e?

Bár e világra ne születtem volna,
Ennyire érted nem gyötrődtem volna.
Szép szin alatt csókjaiddal megcsalál,
Igy jár, a ki szép szeretőre talál.

Búcsúzásom már tőled elvégezem,
Hosszú beszédre reá nem érkezem;
Hűségedre magam lekötelezem,
Édesednek ki magamat nevezem.

Nem anyától lettél,
Rózsafán termettél,
Piros pünköst napján
Hajnalban születtél.