János Erdélyi - Népdalok és mondák (1. kötet)

Bezzeg van Pest vármegyében,
A Dunának lementében,
A ki ragyog személyében,
Mint a csillag az egekben.

Ékes viola nemzette,
A pünkösti rózsa szülte,
Égi harmattal nevelte,
Ezt az egyet ugy kedvelte.

Mint a napnak ragyogása,
Barna szemének járása;
Ugy illik egész mozgása,
Még csak Pesten sincsen mása.

Szép kis gyönge termetének,
Ékesen zengő nyelvének,
Nem kár volna személyének,
Hogy ünnepet szentelnének.

S e gyöngy leány az én rózsám,
Ha barna szemét veti rám,
S gyöngén megcsókolja orczám,
Nincs ország, mellyér odadnám.

Az éjjel álmomban
Én aztat álmodtam,
Virágos kert alatt
Hat ökrön szántottam.

A rózsám is ott volt,
Az ökröt hajtotta,
Magam is ott voltam,
Az ekét tartottam.

Fel is szántottam már,
Aranyos ekémmel,
Be is vetettem már
Tiszta ezüst gyöngygyel.

Bár csak hamar szüret lenne,
Szüret után hideg lenne,
Azután szánon járnának,
Legények házasodnának.

Bár csak lenne ollyan szüret,
Mellyben szemlélnének szüzet.
Én is szemléltem már egyet,
A kit szivem, lelkem szeret.

Ha tudtad rózsám, hogy enyém vagy,
Miért adtad máshoz magadat?
Azért adtam máshoz magamat,
Nem viselted, rózsám, gondomat.

Felszállott a páva
Vármegye házára,
Sok szegény legénynek
Szabadulására.

Várj meg, páva, várj meg,
Hadd izenjek tőled,
Apámnak, anyámnak,
Szivbeli mátkámnak.

Ha kérdik: hogy vagyok,
Mondjad hogy rab vagyok,
A jó isten tudja,
Mikor szabadulok.

Rab vagy rózsám, rab vagy,
Én meg beteg vagyok;
Ha el nem jösz hozzám,
Talán meg is halok.

Szeretem én magát nagyon,
Mert fekete szeme vagyon;
Szemöldöke sugár vagyon,
Az enyémhez illik nagyon.

Nem volt eszem, hogy szerettem
Mást, mig magát nem ismertem;
Ő maga is szeret nagyon,
Azért az enyém maradjon.

Eszem-adta, teremtette,
De nagy a maga szemérme.
Jaj ne nézzen a szemembe,
Meghalok szégyenletembe.

Ajakid, rózsám, mézesek,
Csókjaid, rózsám, édesek.
Angyalom, csókolj, hadd czuppanjon
Ajakimon a csók, hadd czuppanjon.

A kállai utcza ki van festve,
Teli van legénynyel minden este,
Sétálnak kevélyen, mint a páva,
Csak úgy mosolyognak a leányra.

Hej! megmondtam, rózsám, ne nézz rájok;
Csalfa legény, csalfán szól a szájok,
Nem fogadtad: megfogott a tőre,
Nem megyünk már rózsám, esketőre.

Fel-felülök szürke paripámra,
Bevágtatok Kálló városába;
Betekintek rózsám kapujára,
S hull a könyem a nyeregkápára.

Nincsen nekem sehol maradásom;
Érted hull a könyem, szép galambom.
Ha szeretsz, jőj a Tisza vizére,
Ketten szálljunk le a fenekére!

Meg kell a buzának érni,
Mert a nap hősége éri;
Meg kell arczomnak hervadni,
Mert azt a búbánat éri.

Hogyha megérik a buza,
Szegény ember learatja.
Megért szivem búbánatja,
A halál lekaszálhatja.

Van szeretőm, kettő, három,
Három közt csak akad párom;
Jaj istenem, de megjárom,
Ha majd elhagy mind a három.

Mostan még csak vigan élek,
Egyen kettőt is cserélek.
De bezzeg, ha asszony leszek,
A búnak is helyt engedek.

Csillagos az ég, csillagos,
Rózsafa levele harmatos;
Rózsafa levele, szakadj rám,
Kedves édes rózsám, nézz reám.

Csillagos az ég, csillagos,
Bú szállt a szivemre, bánatos;
Akárhová hajtsam fejemet,
Sehol sem találom helyemet.

Most jó szeretőt tartani,
Most van mivel csalogatni,
Most érik a jó mogyoró,
Szőlőhegyen alma, dió.

Barna szeretőm van nékem,
Szőkeért tán becserélem,
Mert a szőke fejér karja,
Szépen ölel, ha akarja.

A galambom kis karjai
Nem akarnak meghajlani.
Pedig máskép hogy ölel meg,
Ha nem ölel, hogy szeret meg?

Mondtam anyám, házasits meg,
De azt mondtad, hogy ráérek:
Elvitték a szeretőmet,
Verje meg az isten őket.

Ki elvitte, éljen vele,
Csak előttem ne ölelje.
Mert ha előttem öleli,
Azt gondolom, hideg lel ki.

Édes anyám! meghalok,
Házasodni akarok,
Héj, huj, meghalok,
Házasodni akarok.

Édes fiam! ne halj meg,
Inkább házasodjál meg;
Héj, huj, ne halj meg,
Inkább házasodjál meg.

Édes anyám, nem merek,
Mert azt mondják, hogy gyerek;
Héj, huj, nem merek,
Mert azt mondják, hogy gyerek.

Édes fiam, kurvannya,
A ki neked azt mondja,
Héj, huj, kurvannya,
A ki neked azt mondja.

Édes anyám, meghalok,
Házasodni akarok;
Édes fiam, ne halj meg,
Inkább házasodjál meg.

Édes anyám, meghalok,
Férjhez menni akarok.
Édes lányom, ne halj meg,
Inkább szeretődhöz menj.

Ha meghalok, nem bánom,
Testamentomban hagyom,
Hogy négy legény vigyen ki,
Szeretőm fog siratni.

Rózsából lesz temetőm,
Liliomból lepedőm,
Rozmaringbúl keresztem,
Soha el nem felejtem.

Anyám, anyám, jó anyám!
Készítsd el fejér ruhám,
Elindulok hosszú útra,
Miről babám nem vár vissza.

Sáros ez az utcza,
Mellyben szoktam járni;
Páratlan gerlicze
Szokott hozzám járni.

Ha isten engedi;
Párja leszek neki,
Ha párja nem leszek,
Szeretője leszek.

Akkor veszlek el, galambom,
Ha elfogy az a nagy halom.
Inkább kosárral elhordom,
Csak engem végy el, galambom.

De te elmégy, s engem itt hagysz,
Szivemre bút s bánatot hagysz,
Ollyat mind a szomszéd halom;
Érted halok meg, galambom.

Elment, elment az én párom,
Még az éjjel visszavárom.
Visszavárom éjszakára,
Csókot nyomok orczájára.

Nincsen annak semmi baja,
Ki szeretni nem tud soha.
De van annak nagy bánatja,
Ki babáját nem láthatja.