Terry Pratchett: Őrség! Őrség!

És amikor majd a serpenyőben sül, gondolta a Legfőbb Nagymester, Vakoló Testvér nem lesz egyedül.

— Lépteid a felvilágosodás útján mindnyájunknak jó példával szolgálnak, Őrtorony Testvér — hazudta. — Ám ha folytathatnám… a rengeteg titok között…

— Egyenest a Lét Szívéből — szólt közbe Őrtorony Testvér jóváhagyólag.

— …a Lét, ahogy Őrtorony Testvér mondja. Szívéből, akadt a nemes sárkányok jelenlegi tartózkodási helye is. Az a hit, hogy kihaltak, teljességgel téves. Egyszerűen csak találtak egy új evolúciós niche-t. És onnan ide lehet őket idézni. Ez a könyv… — meglengette — …határozott útmutatást ad.

— Benne van egy könyvbe’? — érdeklődött Vakoló Testvér.

— Nem közönséges könyv. Ez az egyetlen példány. Évekbe telt, míg nyomára akadtam — válaszolta a Legfőbb Nagymester. — Ez a sárkánytan nagy tudósának, Tubal de Malachitnak kézírása. A saját kézírása. Mindenféle méretű sárkányt megidézett. És ti is megtehetitek.

Újabb hosszú, feszengő csönd támadt.

— Ümm — mondta Portás Testvér.

— Tudjátok, szerintem egy kicsit úgy hangzik, mint a… varázslás — közölte Őrtorony Testvér annak ideges tónusában, aki rájött, melyik csésze alatt rejlik a borsószem, de nem szeretné kimondani. — Úgy értem, nem kívánom megkérdőjelezni kegyelmed legfőbb bölcsessegzetét meg minden, de… nos… tudja… varázslás…

A hangja elfúlt.

— Aha — értett egyet nyugtalanul Vakoló Testvér.

— Mer’, ööö, a varázslók, érti, ugye — szólt Enyvesujj Testvér. — Kegyelmed valószínű nem tuggya ezt, miután odafönn randizott a tiszteletre méltó pemetékkel a hegyen, de az itteni varázslók úgy esnek az embernek, mint egy tonna tégla, ha elkapják, hogy ilyesmit csinál.

— Demarkáció, úgy híjják — tódította Vakoló Testvér. — Azaz én nem megyek és babrálok a kauzalitás rejtélyes, összevonódott hogyhíjjákjaival és ők meg nem vakolnak.

— Nem értem, mi a probléma — közölte a Legfőbb Nagymester. Valójában túlontúl jól értette. Ez volt az utolsó gát. Átsegíti apró kis elméjük rajta, s utána markában az egész világ. Elképesztően unintelligens önzésük mindeddig nem hagyta őt cserben, bizonyára most sem fogja…

A Hittestvérek feszengve csoszogtak. Aztán Reterátbúvár Testvér szólalt meg:

— Huh. Varázslók . Ugyan mit tudnak ők a kemény melóról?

A Legfőbb Nagymester nagy levegőt vett. Ah…

A kicsinyes neheztelés hangulata észrevehetően sűrűsödött.

— Semmit, és ez tény — jelentette ki Enyvesujj Testvér. — Csak mászkálnak mindenfele magasra emelt orral, túl jók az olyanoknak, mint mink. Szoktam látni őket, amikor még az Egyetemen dolgoztam. Az ülepük mérföldszéles, én mondom! Szerintetek, rajta lehetne kapni őket, hogy becsületes munkát végeznek?

— Úgy érted, mint például a tolvajlás? — firtatta Őrtorony Testvér, aki sosem rajongott Enyvesujj Testvérért valami nagyon.

— Na persze, aszongyák neked — folytatta Enyvesujj Testvér, hangsúlyosan figyelmen kívül hagyva a megjegyzést —, hogy nem szabad mindenfelé varázsoljál, amiatt, hogy csak ők tudják, hogyan ne zavarják meg az egyetemes harmóniát meg miegymást. Nagy baromság, az én véleményem szerint.

— Háá-át — mondta Vakoló Testvér —, nem is t’om. Úgy értem, ha rosszul állítod össze a keveréket, akkor csak lesz egy csomó nedves vakolat a bokád körül. De ha rosszul varázsolsz egy kicsit, azt mondják, szörnyű izék jönnek elő a lambériából és alaposan eltángálnak téged.

— Aha, de azt a varázslók mondják — jegyezte meg Őrtorony Testvér elgondolkozva. — Sose állhattam őket jómagam, az igazat szólva. Lehet ám, hogy megértettek valami jó dolgot és csak nem akarják, hogy mink többiek is rájöjjünk. Végül is, csak kézlengetés meg kántálás az egész.

A Hittestvérek fontolóra vették mindezt. Könnyen hihetően hangzott. Ha ők leltek volna rá valami jó dologra, ők tuti nem akarnák, hogy bárki más is befurakodjon.

A Legfőbb Nagymester úgy döntött, hogy eljött az idő.

— Akkor hát megegyeztünk, hittestvéreim? Készen álltok, hogy varázslást gyakoroljunk?

— Ó, gyakorlás — sóhajtott föl Vakoló Testvér megkönnyebbülten. — Egyáltalán nem bánom a gyakorlást . Addig, amíg nem kell valóban csináljuk…

A Legfőbb Nagymester ököllel verte a könyvet.

— Úgy értem, hogy valódi varázslatokat végezzünk! Visszahelyezzük a várost a helyes útra! Megidézzünk egy sárkányt! — kiabálta.

Mindnyájan hátraléptek. Aztán Portás Testvér így szólt: — És akkor, ha meglesz nekünk ez a sárkány, a törvényes király föl fog bukkanni, csak úgy?

— Igen! — nyilatkozta a Legfőbb Nagymester.

— Ezt értem — mondta Őrtorony Testvér támogatólag. — Magától értetődik. A sors, na meg a végzet gnómikus működése miatt.

Pillanatnyi habozás után a csuklyák általános bólogatásba kezdtek. Csak Vakoló Testvér tűnt némileg boldogtalannak.

— Háá-áát — jegyezte meg. — Nem fog elhatalmasodni rajtunk, ugye?

— Biztosíthatlak, Vakoló Testvér, hogy akkor hagyod abba, amikor csak akarod — felelte a Legfőbb Nagymester mézesmázosan.

— Hát… na, jó — egyezett bele a vonakodó Testvér. — De csak egy kicsit! Ide tudjuk hozni elég hosszan ahhoz, hogy leégessen, például, egy elnyomó zöldségboltot?

Ah…

Nyert. Újra lesznek sárkányok. És megint lesz király. Nem olyan, mint a régi királyok. Olyan király, aki azt teszi, amit mondanak neki.

— Ez — jelentette ki a Legfőbb Nagymester — azon múlik, hogy mekkora segítséget tudtok nyújtani. Kezdetnek szükségünk lesz bármiféle varázstárgyra, amit csak ide tudtok hozni…

Nem lenne jó ötlet, ha engedné, hogy meglássák, hogy a de Malachit könyv hátsó fele elszenesedett csomó. Nyilvánvaló, hogy a fickó nem volt elég rátermett.

Ő majd sokkal jobban fogja csinálni. És egyáltalán senki sem lesz képes megállítani.

Vihar jött…

Azt beszélik, az istenek szabályosan játszanak a halandók életével. De hogy miféle játszmákat és miért, a tényleges parasztok személyazonosságát, hogy mi a játék, és mik a szabályok — ki tudja?

Legjobb, ha nem is találgatjuk.

Vihar jött…

És hatost dobott.

És most egy kis időre vonuljunk vissza Ankh-Morpork csöpögő utcáiról, pásztázzunk át a Korong reggeli ködén, és állítsuk újra be a fókuszt, rá egy fiatalemberre, aki a városba igyekszik egy jelentősebb hajózási útvonalba sodródó jéghegy szándékának minden nyíltságával, őszinteségével és ártatlanságával.

A fiatalembert Muroknak hívják. Nem a haja miatt, amit apja, a Higiénia végett, mindig rövidre vág. Hanem az alakja folytán.

Ami az a fajta elvékonyodó forma, amit egy fiú tiszta életmóddal, egészséges táplálkozással és teli tüdővel sűrűn beszippantott jó hegyi levegővel szerez. Amikor megfeszíti vállizmait, először más izmoknak kell elhúzódnia útjukból.

Valamint egy kardot is hordoz, amit rejtélyes körülmények között adtak neki. Roppant rejtélyes körülmények között. Ezért aztán meglepetést keltő, hogy valami nagyon nem várt jellegzetessége van ennek a kardnak. Nem varázslatos. Nincs neve. Amikor forgatod, nem teszel szert a hatalom érzetére, csak hólyagokra; az ember azt hihetne, ez olyan kard, amit olyan sokat használtak, hogy megszűnt bármi más lenni a kardság kvintesszenciáján kívül, azaz egy hosszú fémdarab nagyon éles éllel. És egyáltalán nincs ráírva mindenütt valamilyen végzetes rendeltetés.