Terry Pratchett - Kisistenek

A hatalmas tűzhely egyik oldalának szélén, különféle megfeketedett üstök között, egy kis fazéknyi víz már elkezdett zubogni.

— A bosszú férgei falják föl megfeketedett orrlyukad! — sikította Om, bőszen rángatva lábait. A kosár himbálózott.

Benyúlt egy szőrös kéz és kivette a fűszernövényeket.

— Sólymok csipegessék a májad!

Megint benyúlt egy kéz és kiemelte a répákat.

— Sújtson téged ezer csapás!

Egy kéz benyúlt és kiemelte a Nagy Isten Omot.

— Kannibál gombák r…!

— Hallgass! — sziszegte Tesveer bedugva a teknősbékát csuhája alá.

Az ajtóhoz oldalgott, észrevétlenül az általános szakácsművészeti káoszban.

Az egyik szakács ránézett s fölvonta szemöldökét.

— Csak vissza kell vigyem ezt — dünnyögte Tesveer, előhúzva és készségesen meglengetve a teknősbékát. — Az esperes parancsolta.

A szakács savanyú képet vágott, aztán vállat vont. A novíciusokat egytől egyig a legalacsonyabb rendű életformának tartották, ám a hierarchia parancsait kérdezősködés nélkül teljesíteni kellett, hacsak a kérdezősködő nem akarta magát fontosabb kérdésekkel szembetalálni, mint például vajon lehet-e vagy sem a mennyekbe jutni, miután elevenen megsütötték.

Amikor kiértek az udvarra, Tesveer a falnak dőlt, és levegő után kapkodott.

— A szemgolyód…! — kezdte a teknősbéka.

— Még egy szó — jelentette ki Tesveer —, és mész vissza a kosárba.

A teknősbéka elnémult.

— Ahogy a dolgok állnak, valószínűleg bajba fogok kerülni, mert elmulasztottam az Összehasonlító Vallást Bibircs Testvérrel — közölte Tesveer. — Ám a Nagy Isten úgy látta jónak, hogy a szegény embert rövidlátóvá tegye, és talán nem fogja észrevenni, hogy nem vagyok ott, csak ha mégis, akkor meg kell majd mondjam neki, mit tettem, mert hazudni egy Testvérnek bűn és a Nagy Isten egymillió évre a pokolra fog vetni engem.

— Most az egyszer lehetek irgalmas — felelte a teknősbéka. — Nem lesz több maximum ezer évnél.

— A nagyanyám megmondta nekem, hogy mindenképp a pokolba kerülök, amikor meghalok — magyarázta Tesveer, figyelmen kívül hagyva ezt. — Életben lenni Önmagában bűnös dolog. Magától értetődik, mert minden nap vétkezned kell, amikor élsz.

Lenézett a teknősbékára.

— Tudom, hogy nem te vagy a Nagy Isten Om — szent szarvak —, mert ha megérinteném a Nagy Isten Omot — szent szarvak —, elégne a kezem. A Nagy Isten sose változna teknősbékává, ahogy Nhemrot Testvér megmondta. De az áll Cena Próféta Könyvében, hogy amikor a sivatagban vándorolt, a föld és a lég szellemei szóltak hozzá, szóval azon tűnődöm, vajon egyikük vagy-e.

A teknősbéka egy ideig fél szemmel meredt rá. Aztán azt mondta: — Magas fickó? Kiadós szakállal? A tekintete ide-oda jár szerteszét?

— Mi? — kérdezte Tesveer.

— Azt hiszem, emlékszem rá — válaszolta a teknősbéka. — A szeme imbolygott, amikor beszélt. És egyfolytában beszélt. Önmagához. Állandóan nekiment a szikláknak.

— Három hónapig vándorolt a pusztaságban — mondta Tesveer.

— Akkor az meg is magyarázza a dolgot — vélte a teknősbéka. — Nincs ott valami sok ennivaló, ami ne lenne gomba.

— Talán mégis démon vagy — föltételezte Tesveer. — A Septateuch megtiltja nekünk, hogy démonokkal társalogjunk. Mégis, ha ellene állunk a démonoknak, mondja Fruni Próféta, erősödhet a hitünk…

— Keljen vörösen izzó hőfokkal tályog a fogaidon!

— Tessék?

— Megesküszöm magamra , hogy én vagyok a Nagy Isten Om, az istenek legnagyobbika!

Tesveer megkoppintotta a teknősbékát a páncélján.

— Hadd mutassak neked valamit, démon.

Ha erősen figyelt, érezhette, ahogy a hite erősödik.

Nem ez volt Om legnagyobb szobra, de ez volt a legközelebbi. Odalent állt a vermek foglyoknak és eretnekeknek fönntartott szintjén. És összeszegecselt vaslemezekből készült.

A vermek elhagyatottak voltak, eltekintve két novíciustól, akik a távolban egy otromba kordélyt toltak.

— Szép nagy bika — ismerte el a teknősbéka.

— A Nagy Isten Om valóságos képmása egyik evilági megtestesülésében! — állította büszkén Tesveer. — És te azt mondod, hogy te vagy ő ?

— Az utóbbi időben nem voltam túl jól — mentegetőzött a teknősbéka.

Cingár nyaka még jobban kinyúlt.

— Van egy ajtó a hátán — jegyezte meg. — Miért van egy ajtó a hátán?

— Azért, hogy a bűnösöket belé lehessen tenni — felelte Tesveer.

— És miért van egy másik a hasán?

— Azért, hogy a megtisztult hamvakat ki lehessen ereszteni — válaszolta Tesveer. — És a füst kiárad az orrlyukakon, figyelmeztető jelként az istenteleneknek.

A teknősbéka körbenyújtogatta a nyakát a rácsos ajtók felé. Fölnézett a korom borította falakra. Lenézett a jelenleg üres tűzárokra a vasbika alatt. Levonta a következtetést. Pislogott fél szemével.

— Embereket? — szólalt meg végül. — Embereket süttök meg benne?

— Na ugye! — diadalmaskodott Tesveer. — És ekképp bebizonyítottad, hogy nem te vagy a Nagy Isten! Ő tudná, hogy természetesen nem égetünk el benne embereket. Embereket elégetni benne? Az hallatlan lenne!

— Á — könnyebbült meg a teknősbéka. — Akkor mi haszna…?

— Ez az eretnek anyagok és más, hasonló szemetek elpusztítására szolgál — tudatta Tesveer.

— Roppant ésszerű — vélte a teknősbéka.

— A bűnösöket és bűnözőket a Kvizíció vermeiben tisztítja meg a tűz vagy nagy néha a Nagytemplom előtt — közölte Tesveer. — A Nagy Isten tudna erről.

— Gondolom, nyilván kiment a fejemből — mondta csöndesen a teknősbéka.

— A Nagy Isten Om — szent szarvak — tudná, hogy Ő Maga mondta Bastyasarkantyu Prófétának… — Tesveer köhintett és magára öltötte azt az összeráncolt szemöldökű kancsítást, ami azt jelentette, hogy komoly gondolkozásra vállalkozott. — „Hadd pusztítsa el teljesen a szent tűz a hitetleneket”. Ez a hatvanötödik vers.

— Én ezt mondtam volna?

— A Kegyes Főzelék Évében Kreeblephor Püspök megtérített egy démont egyes-egyedül a józan ész erejével — tájékoztatta Tesveer. — Az aztán belépett az Egyházba és alesperes lett belőle. Vagy legalábbis így mondják.

— A harcolást nem bánom — kezdte a teknősbéka.

— Hazug nyelved nem tud kísértésbe vinni engem, csúszómászó — jelentette ki Tesveer. — Mert erős az én hitem!

A teknősbéka nyögött az erőfeszítéstől.

— Mennykő csapjon beléd!

Egy kicsi, nagyon kicsi fekete felhő jelent meg Tesveer feje fölött és egy kicsi, nagyon kicsi villámlás könnyedén megperzselt egyik szemöldökét.

Nagyjából olyan volt az ereje, mint a forró, száraz időben egy macska szőréről lepattanó szikrának.

— Aú!

— Most már hiszel nekem? — kérdezte a teknősbéka.

Enyhe szellő fújdogált a Citadella tetején, amely ráadásul remek kilátást nyújtott a sivatagra.

Fri'it és Drunah egy darabig vártak, hogy újra lélegzethez jussanak.

Aztán Fri'it megszólalt: — Biztonságban vagyunk idefönt?

Drunah fölnézett. Egy sas körözött a kiszáradt dombok fölött. Azon kapta magát, hogy eltűnődik, vajon mennyire jó egy sas hallása. A sas valamiben határozottan kiváló. A hallás volna az? Képes meghallani egy lényt fél mérfölddel maga alatt a pusztaság csöndjében. A pokolba is — beszélni viszont nem tud, ugye?