Harry Harrison: Halálvilág 2

— Háború? — kérdezte Mikah, orrlukai kitágultak, és megint a régi, sötét fény sugárzott szeméből. — Azt mondta, háború?

— Ezt a szót használtam — felelte Jason, nagyot kortyolva az erős szeszből. — Egyszer valami bölcs azt mondta, hogy nem készíthetünk omlettet anélkül, hogy feltörnénk a tojást. Marhára igaza volt. Ha ezt a világot magára hagyjuk, elkering még jó darabig a napja körül, miközben az emberek rabszolgaságban élnek, és a tudomány nem a tömegek jólétét szolgálja, hanem egyes emberek hatalmát. Ez a fanatikus Hertug mindenáron diktátor akar lenni. Egye fene, én hozzásegítem, mert a jó ügy érdekében teszem. Közben már kiválogattam néhány értelmes, tökös fiatalembert, akiknek nyugodtan kezébe adhatom a tudást, mert tudom, hogy nem fognak visszaélni a hatalmukkal. A sötétség korszaka lezárult, újabb gépek és eszközök jönnek…

— Maga egy szörnyeteg! — mondta Mikah összeszorított fogakkal. — Az önzése arra sarkallja, hogy háborút robbantson ki, mely ártatlanok ezreit fogja elpusztítani. De én megakadályozom, az életem árán is…

— Mit karattyol…? — kérdezte Jason ásítva. Kicsit fejbe vágta a házi készítésű brandy.

De Mikah nem válaszolt. Hátat fordított, száját görcsösen összeszorította, és gondolataiba merült.

A Perssono birtok közepén magas szökőkút állt, amelyet rabszolgák működtettek. Itt mindig sokan megfordultak, beszélgettek, tanácskoztak. Mikah kancsóját belemerítette a vízbe, és a közelben álló rabszolgák arcát figyelte. Az egyikük nagyon ismerősnek tűnt, emlékezett rá, hogy néhány héttel korábban beszélgetett vele, de most mégis elfordította a tekintetét. Amikor a tűzifáért indult, megint észrevette az ismerős arcot. Mikah közelebb húzódott a férfihoz.

— Segíteni fogok neked — súgta oda Mikah, amint elment mellette. A férfi gonoszul mosolygott rá.

— Végre megjött az eszed. Ne félj, minden rendbe jön…

A tavaszt igazi, meleg nyár követte. Napközben szinte elviselhetetlen volt a forróság, és a levegő csak éjszakára vált hűvössé. Jason az esti félhomályban újabb találmányon dolgozott az olajkályha melegénél, Mikah pedig kis vödrével éppen vízért ment. Jason egy fiatal technikus segítségével éppen ki akarta próbálni az új gőzgépet, amikor kivágódott az ajtó, és egy csurom vér katona botorkált be. Vállából nyílvessző tolla meredt elő.

— Megtámadtak minket a trozelligók! — nyögte.

Jason gyors parancsokat osztogatott, de mielőtt azokat bárki végrehajthatta volna, katonák özönlöttek a terembe.

Jason felkapott az asztalról egy nemrégiben kifejlesztett fegyvert, amely a számszeríj sorozatvető változatának felelt meg, és káromkodva az egész tárat a katonák közé lőtte.

Azután végigszaladt egy hosszú folyosón, miközben az egész erődítményt fegyvercsörgés és halálhörgés töltötte be. Kinézett egy ablakon, és látta, hogy a csata hamarosan véget ér anélkül, hogy érdemlegesen beleavatkozhatna.

A neonlámpák jól megvilágították a várudvart. A trozelligók a várfalakról özönlöttek befelé, és mindenkit lemészároltak, aki ellenállást tanúsított. Hirtelen kinyílt egy hatalmas kapu, és szervezett ellentámadásba ütköztek. A csata kimenetele bizonytalannak látszott, az udvar kövezete síkossá vált a kiömlő vértől, mindenütt halott katonák hevertek. A sebesültek visszahátráltak társaik védelmi gyűrűjébe, majd a két sereg ismét összecsapott. Jason nem tehetett mást, mint szomorúan nézte a borzalmas eseményeket.

Hirtelen nyomasztó érzés fogta el, eszébe jutott saját szobája, és mindenáron tudni akarta, mi történt a társaival. Visszaszaladt a folyosón. Amint berohant a laboratóriumba, megbotlott egy holttestben. A hatalmas szobában még nem ért véget a heves küzdelem. Jason felvette az asztalról a nemrég készített láncos buzogányt, és elszánt léptekkel a szobája felé indult. Mindent vér és holttestek borítottak, a dolgozószoba olyan volt, mint egy mészárszék.

— Ijale! — kiáltotta. — Hol vagy? — Buzogányával lesújtott a rárontó katona sisakjára. A férfi elesett, társát is magával rántva. Jason kiugrott a szoba közepére.

— Ő az! — kiáltotta egy hang. A támadók legtöbbje azonnal felé fordult; katonák rontottak rá, megpróbálták feldönteni, elgáncsolni. Láncos buzogánya eszeveszetten csapott jobbra-balra, miközben hátát a falnak vetette. Az egyik ajtón hirtelen berontott egy csapat perssonó.

Jason letörölte inge ujjával a szemébe csorgó izzadságot. A támadókat elsöpörte a testőrök túlereje.

Legtöbbjük az ajtó felé húzódott, de sokan közülük kiugrottak a csatornára nyíló ablakokon. Jason elkapta az egyik fiatal harcos gallérját, aki már félig kibújt az ablakon, és vágyódva nézte a csatornában úszó társait.

— Jól van, menj utánuk! — mondta, és kilökte a katonát az ablakon. Azután szájába fogta a buzogány láncát, és lassan mászni kezdett lefelé a kötéllétrán. Amikor a létra végére ért, és lába megérintette a csatorna vizét, bevárta a mögötte jövő testőrt. Az éjszaka sötétjében lassan elhaltak a zajok, tökéletes csend vette körül őket. Jason testét fáradtság öntötte el.

— Remélem, előbb-utóbb jön erre egy hajó! — mondta a testőrnek. Azután karjukat a kötéllétrába kulcsolva csendesen várakoztak. Hamarosan egy hajó közeledett, fedélzetén Hertug állt kivont karddal.

Amint Jason a fedélzetre ugrott, Hertug kérdésekkel árasztotta el.

— Mi volt ez a támadás? Miért törtek ránk? — ordította.

Jason a hajó korlátjára támaszkodott.

— Az egész támadás arra irányult, hogy engem elfogjanak.

— Micsoda? Nem hiszem, hogy…

— Pedig ez az igazság. Először megtámadták a tengeri kaput, de ez csak elterelő hadmozdulat volt. Azután a fő erők a laboratóriumot és a dolgozószobát vették célba, hiszen ebben az időben ott szoktam tartózkodni.

— De hát ki akar téged elrabolni, és miért?

— Még nem jöttél rá, hogy jelenleg én vagyok a legértékesebb vagyontárgy Appsalában? A mastregulók jöttek rá erre először. Nekik legalább sikerült elrabolniuk.

Ezek után számítanunk kellett volna a trozelligók támadására. Bizonyára megtudták, hogy értek a gőzgépek készítéséhez, ami az ő monopóliumuk.

A hajó orra nekiütközött a partnak, és Jason nagy huppanással a homokra zuhant.

— De honnan ismerték a ház belső elrendezését, honnan tudták, hogy hol van a műhely és a szobád? — kérdezte Hertug.

— Ezt csak egy belső ember árulhatta el nekik. Sőt ő eresztette le a támadóknak az ablakból a kötéllétrát.

— Meg fogom találni ezt a rohadékot, és ízekre szaggatom… — hörögte Hertug.

— Én már rájöttem, ki az — mondta Jason. Amikor a dolgozószobában harcoltunk, valaki felkiáltott: „ő az”. A támadók még sohasem láthattak, és a hang is ismerősnek tűnt. Az én kedves rabszolgám, Mikah, megint elárult engem.

— Megfizetnek ezért! Mind megfizetnek ezért! — morogta Hertug a fogai közt. Majd meghúzta Jason kis üstijét, amitől az orra a szokottnál is jobban kivörösödött.

— Örömmel hallom — mondta Jason, és közelebb jött, újabb kancsó pálinkával egyensúlyozva. — Kezdődjék a háború!

— Nem korai? — pislogott Hertug. — Gondolod, hogy eléggé felkészültünk rá?

— Betörtek a kastélyodba, megölték a katonáidat, elsüllyesztették a…