Mihály Babits - Timár Virgil fia

– Az árvaszék majd intézkedni fog – mondta végre, csakhogy mondjon valamit.

A fiúnak könny jött a szemébe.

– Ülj le – nyugtatta Timár, és maga is leült a sárga konyhaágyra (amelyben Pista szokott most aludni).

Némán várták azután Wittmannét. Timárnak oly különös volt ez az egész helyzet: hogy történik vele valami, hogy köze van másnak életéhez, szenvedéseihez; sohasem hitte, hogy ez még megeshetik; szinte egy kis büszkeséget érzett… Pista gondolattalanul várta, hogy mi lesz vele? A macska előjött és a fiú lábához dörzsölődött, Pista szórakozottan simogatta a szőrét.

Végre a pap kirázta magát a kábultságából.

– Imádkozzunk – mondta és bement a halotthoz. Pista megállt az ajtóban, összekulcsolta a kezét, és arra gondolt: mért nem tud ő semmi igazi fájdalmat érezni, mikor az anyukája meghalt; és hogy tulajdonképen nem is sírt még.

Az árnyak előjöttek a zugokból és sötéten elfeküdtek a padlón, mire Wittmanné visszajött. Tőle megtudott Timár egyetmást a részletekről: a temetkezési egylet fogja eltemetni az elhunytat; Wittmanné mindent elintéz, szívességből, mert sajnálja a szegény gyereket, – hogy az a könnyelmű teremtés így hagyta a fiát! nem jobb lett volna kiadni a házból? nem való az ilyeneknek gyereket nevelni. Az igazat megvallva, Wittmanné szinte élvezett, mint az ilyen vénasszonyok szoktak a halállal való foglalatosságban; elemében volt és érezte fontosságát; hivatalos képpel tuszkolta ki őket a szobából, hogy a halottat fölöltöztesse.

Már késő este volt.

– Hol fogsz ma aludni? – kérdezte Timár a fiútól.

– Nem tudom – felelt Pista.

Timár arra gondolt, hogy ilyenkor rokon vagy jóbarát magához szokta venni a gyermeket, hogy ne aludjon a halottasházban. Eltünődve nézett a tanítványára.

– Ad neked a Wittmanné vacsorát?

– Nem tudom.

Timár beszélt Wittmannéval, az asszony csakugyan hozott valami harapnivalót, amit a fiú, ott a konyhában, étvágytalanul, de engedelmesen felvillázott. Szállást is akart adni Wittmanné (ő majd ott marad éjszakára a halottal), – de amint Timár meglátta a helyet, és a piszkos gyerekeket, akikkel Pistának egy ágyban kellett volna aludnia, undorral hőkölt vissza.

– Majd eljössz velem – mondta a fiúnak. – Majd csinálunk neked helyet ez éjjelre.

A fiú hagyta, hogy tegyenek vele, amit akarnak. Timár előrement a beesteledett udvaron keresztül, ahol épen most vezette át lovait egy poros, fáradt kocsis, és céda gyerekek az alkonyig tartott hancurozás kábultságával dülöngtek a porba. Némán mentek végig a városszéli utcán az est üllepedni kezdő porában; levett kalappal mert angyali üdvözletre harangoztak. A pap tompán viszonzott egy-egy dícsértessék-et; szőlőmunkások kapával vakaróval jöttek a tanyákról. Egy csapat tehén óriás felhőt vert: szürke fátyolban borongtak a házak. A főtérre értek. Pista némán kullogott a tanára után, mint valami kis kutya. Kényelmesen megkerülték a földes emelkedést, melyen a templom, a Szentháromság állott, mint akiknek egyáltalán nem sietős a dolguk. A rendház ott nyúlt el előttük, hosszú homlokzatával, vaskorlátos, puszta terraszával, melyen mise után szoktak a fehér papok a napban sétálgatni. Timár előrement a »tanári« kapun, és a gyermek némi áhitattal lépett utána a sötét folyosóra. Semmi sem értethette volna meg vele inkább, hogy nagy és rendkívüli eseményeken megy keresztül, mint hogy ezen a diákoknak tilos küszöbön lépett át.

Nem találkoztak egy lélekkel sem. A folyosó túlsó végén egy inas fordult ki nagy tállal a kivilágított refektóriumból s eltünt a konyha felé. A vacsora tehát véget ért már; a rendtársak bizonyára most gyűlnek át a dohányzóba. Timár habozott. Természetes félénksége felülkerekedett, mikor tudatára jött, hogy milyen szokatlan dolog, amit csinál. Már az úton is, mennél közelebb értek, annál jobban érezte a nehézségeket. Arra voltakép gondolni sem lehetett, hogy vendégszobát nyittasson egy növendéknek, azoknak a szobáknak valamelyikét, ahol az apátúr is aludni szokott, amikor Sótra jön, és a főigazgató. Timár úgy látta, hogy a kérdés megoldásában segítségre volna szüksége. De amint ott állt a rendház ösmert lépcsőinél, egyszerre elfogta a bénító aboulia, az akaratnak hirtelen tehetetlensége, – mely csöndes, zárkózott életű embereken gyakran erőt vesz egy-egy energiát kívánó cselekedet közben, mintha csak bizonyos korlátolt erőkészletük volna a cselekvésre, mely hamar kimerül. Nem tudta rászánni magát, hogy valami szolgától kérjen tanácsot, sem arra, hogy visszaforduljon és szállodában próbálja a fiút elhelyezni. Félt a feltűnéstől, a magyarázatoktól; az az érzése volt, hogy valami ügyetlent, valami helytelent cselekszik. Pedig sietve kellett határozni. A refektórium ajtaja felől léptek hallatszottak, és Timár rezzenve felindult a lépcsőn, a szobája felé.

Pista a nyomában.

Tapogatózva gyújtotta meg a lámpát. Pista apatikusan állott az ajtónál. Timár körülnézett. Az ágy már ki volt bontva. Tekintete a pamlagra esett, melyet rövidsége és két hurkás karja kényelmetlenné tettek a fekvésre.

– Tudnál esetleg ezen is aludni? – kérdezte a fiút.

Pista közömbösen intett, hogy őneki mindegy.

– Próbáld meg, feküdj rajta végig, hogy elég hosszú-e?

A fiú szófogadóan végigfeküdt a pamlagon.

– Jó?

– Jó.

Ebben a pillanatban erős kopogás hallatszott. Timár kiment, becsukta a belső ajtót maga után, s a két ajtó közötti küszöbön megállott. Tamás volt előtte, az inas (aki azelőtt hajóslegény volt).

– Fölhozzam a vacsorát? – kérdezte Tamás.

– Nem, köszönöm, nem vagyok éhes – felelt a pap. – Nem egészen érzem jól magamat.

Mikor visszament, a fiú még mindig ott feküdt a divánon s egykedvűen nézte a szőnyeg mintáit.

– Kelj föl, – mondta a pap – majd fogunk neked valami ágyat csinálni. – A fiú erősködött, hogy neki így is jó lesz, de azért fölkelt engedelmesen. Timár megfelezte párnáit és takaróit, még egy lepedőt is talált a fölösleges ágynemű közt. Azt is észrevették, hogy a diván egyik karját le lehet csavarni, és úgy sokkal kényelmesebben esik rajta a fekvés.

– Most már levetkőzhetsz – mondta Timár a fiúnak. Pista szófogadóan húzta le cipőit és ruháit és a takaró alá bujt. Timár sokáig nem tudott elaludni. Úgy érezte, hogy nagy ügyetlenséget követett el; főleg azt hányta magának szemére, hogy Tamásnak nem szólt. Most már nem lehetett a dolgon segíteni. Hallgatta a fáradt fiú óvatos hánykolódását a divánon, mely elég hamar egyforma, lágy pihegésbe ment át. Timár még sokáig ébren volt, számlálta az óraütéseket, mert pontosan idezengtek a toronyból.

S még jóformán sötét volt a szobában, mikor már fölébredt. Első tekintete Pistának a fogason függő kalapjára esett, ruháira, melyek különös érzést ébresztettek benne. Valami megnyugtató érzés volt ez, hogy nincsen többé egyedül; úgy érezte magát, mint egy családfő. Oly távol volt eddig mindenkitől, még a diákjaitól is! Nagy szeretettel és gyöngédséggel nézett a kalapra. Majd a diván felé figyelt. A fiú még nyugodtan pihegett. Timár a homályban a breviáriumát kezdte betüzgetni. Közben sűrűn nézett az órára, végre nem bírta türelmetlenséggel; fél hét volt. Egy óra mulva van a diákmise, s mindjárt jön be Tamás a ruhákért. A divánhoz lépett, s egy darabig nézte az alvó gyermek arcát. Most igazán nagyon hasonlított az anyjához. Timárnak egy pillanatra szinte ijedten dobbant föl a szíve: mintha egy nő feküdt volna a pamlagán. Mintha Lina volna, megfiatalodva húsz esztendővel, a fiatalság ártatlanságában. Nyírott haja kedvesen kócoskodott a homloka körül. Míg Timár azon tünődött, hogy fölkeltse, Pista egyszerre fölnyitotta a szemét, mosolygó arccal, mint aki egy szép álomból ébred, és félig még mindig álmodik.