János Arany - Buda halála - Hún rege

Összerogyott a ló. Most a garabonczok 4 4 Garaboncz . Ipolyi gyanitása szerint hadd legyen amaz alárendelt papi osztály, mely áldozatoknál a kézimunkát, bonczolást mit, végezte.
– Mint keselyü had gyül taglani uj konczot –
Bőrét lefeszíték, johait 5 5 Joh , vagy jonhó . Régi szó, jelenti a nemesebb belrészeket. fölmetszék,
Nézni a nézőknek 6 6 Nézők , ( oltárnézők ). A babona nyelvén maig fennmaradt szó, noha ma eltérő értelemben. oltárra helyezték.

Akkor sem a táltos, sem más jelek-őre
Isten igazságát nem látta előre:
Nem látta, hogy e nap véres napok atyja,
Még a maradék is gyászolva siratja.

Örömmel a máglyát a gyula meggyujtá,
Láng lobogó nyelvét nagy egekre nyujtá;
Körben-karikában zendült magas ének,
Gerjedve hatalmas tülkök felelének.

Színborral edényét Szömöre oszlatta,
Izlelni előbb is Buda hősnek adta;
Csend vált egyszeriben a daliák nyelvén;
Ő pedig igy kezdé, poharát emelvén:

Had ura, im hallj szót, kinek neved ISTEN!
Igaz nekem ugy légy, mint igazán eskem:
Hogy e mai szer től soha el nem állok;
Etele öcsémmel visszát nem csinálok.

Serleg telijéből most oltárra önte,
Lenditve kicsínyég, társára köszönte:
S ivott valamicskét. Öcscse azonképen
A nagy örök esküt imádkozta szépen:

Hadak ura, Isten! az enyém is halljad!
Soha te ne segélj, ha cselekszem olyat,
Hogy e mai szertől valaha elállok,
Jó Buda bátyámmal visszát ha csinálok.

Erre ivott ő is. Azzal kavarintá,
Mind a maradékot oltárra zuhintá;
Serczegve a zsarát füstöt vete tőle,
Vérharagos lángok csaptak ki belőle.

Megdöbbene Torda. Hanem oztán másra,
Fordultak az elmék vidor áldomásra:
Éjfélig örömmel ittanak és ettek,
Hogy Buda és öcscse ilyen osztályt tettek.

Másnap az esztendő tavaszi reggele
Jó hún daliákra mámorosan kele;
Künn ragyogott ég föld fénye, vidámsága:
Benn küzd vala köddel az elme világa.

Künn már az arany nap sugarát elönti,
Mint páva ha büszkén tollait berzenti;
Szőke fodor felhők, hattyúi az égnek,
Úsznak vala tükrén a mennyei kéknek.

Tiszta az al-lég is, mintha üveg lenne,
Messzire a látás föl nem akad benne,
Reggeli szellőcske mosdatja hüs árral,
Csillan imitt-amott repeső bogárral.

Ám jó Buda mindezt, a sátor eresztül,
Látja, miként felhőn, nagy poron keresztül;
Az arany idő is neki halott-sárga,
Visszás neki Isten gyönyörű világa.

Benn pedig elméjét friss gond veri, hajtja,
Marczona józanság hidegen csúsz rajta,
Vád neki a mit tett, bánja ha mit nem tett:
Úgy rémlik előtte, minden dolga bűntett. –

Ímmost jöve hozzá Berni vitéz Detre,
Reggeli szokásból, kora üdvözletre;
Látta nehéz kedvét, hamvahodott képét:
Okosan kérdezte ura egészségét.

Azután elkezdi, szót szóra felelvén:
Terem a bölcs íge koros ember nyelvén:
De, ki állandóan be is váltja tettel,
Azt fogom én hívni nagy bölcs nevezettel.

Tegnap a mérséket ételben italban
Bölcs szóval ajánlád, nem volt panasz abban:
De ma fejed bánja, csikorogsz utánna,
S ha kinek beszélnéd, mosolyogva szánna.

Megkövetem arról királyi személyed,
Szabadon szólásom’ gonoszra ne véljed;
Hű szolgád vagyok én, az voltam atyádnak:
Harmadik öltő már, hogy a hunok látnak.

Mert, hogy Keveházán, Tárnok vize mentén
A nagy csata megvolt, Czezimornál szintén:
Elboritott minket tetemes nyíl, kopja;
Bendeguz atyádnak lettem hadi foglya.

Szolgállak azóta. Azelőtt, megvallom,
Gyülöltem, a hunnak ha nevét is hallom;
Tüz-víz e világon nem oly eskütt ellen,
Mint vala hún és gót egymás faja ellen.

Legelébb Tárnoknál víttuk a fő harczot,
Völgyébe ledönténk sok barna hun arczot,
Jó Keve nem volt már, nem Kádosa, Béla:
Még egyre világolt szász Detre aczéla.

Akkor megütének újfent Czezimornál,
Bendeguz alátört Hunbércz ködös ormán,
Nyila itt van most is, csontomba temetve:
Azóta nevem lőn: vashomloku Detre.

Birkoztam atyáddal erejim fogytáig,
Vérem apadtáig, inam szakadtáig;
Végre kezét nyujtá, ő az aczél marku;
Tetszett énnekem a becsületes alku.

Nem adott el rabbá hadi szolga képen,
Kótyára hunok közt nem ereszté népem;
Udvara közzé vőn fejedelmi sorral,
Szolgálni tanácscsal engede és karral.

S a honja-veszett nép, régi szabad gótok –
No hisz’ az is megvan, no hisz’ az is boldog;
Szárnyad alatt békén gyarapodva élnek;
Nem töri a járom; jól vannak szegények.

Én hát ennyi jóért ne fizetnék jóval?
Míg bírtam, erővel, – mig lehelek, szóval?
Bendeguz is gyakran, Rof is bekivánta
Vén Detre tanácsát; soha meg se’ bánta.

Neked is azt mondom (terhedre ne essék):
Bolond szeren indult amaz uj bölcsesség;
Mert valamint józan szavaid el-etted:
Olyan vala tegnap az a másik tetted.

Mértékre imbolygott a beszéded rudja,
De, a mit cselekvél, dőre, hebehurgya;
Nyilad is ellőtted, vaktába’, sebessen;
Paripádra ültél: vigyázz, le ne vessen.

Micsoda tanács ez – ember ilyet halljon! –
Az egy birodalom két főt hogy uraljon?
Féked egyik szárát hogy kibocsásd kézből? –
Soha, soha nem költ józan okos észből!

Mert vajon egy lóra két nyerget teszünk-e?
Két lovas egy nyergen tud-e ülni szinte?
Két tőrnek is, ugy-e, nem elég egy hüvely? –
Micsoda ész volt, hogy ilyen dolgot müvelj?

Tagot is embernek párjával az isten,
Ada csupán egy főt, urrá egész testen;
Egy daru, ék csúcsán, a falka vezére,
Méhraj is indul csak egy anya röptére.

Ez a világ sorja. De te, bölcsebb mint az,
Te a dolgok rendén egyet csavarintasz;
Neked irott könyv is hazudik rovásra , 7 7 Rovásra hazudni . Maig élő mondás, annyi mint sokat és folyvást hazudni, mintha csak irva volna. Azért mertem a hun irásmóddal (mely rovásra történt) kapcsolatba hozni, daczára mai tréfás szinezetének.
Hiú mesemondó az üdők tanácsa.

Nem szegte hatalmát Hunor ősöd ketté;
Utána fia Bor ilyen osztályt tett-é?
Keve, Kajár, Béla, bölcs Keled és Dána
Egy helyet egyenkint megűltek utána.

Igy Apos, igy Zombor s valamennyi előd
Zengő szavu dalban forog a nép előtt;
Igy Bendeguz és Rof, kit te nyomon váltasz:
Egyedül birá mind hunok országát az.

De te, bölcsebb mint ők, (visszafelé véljed)
Megfelezéd tennap királyi személyed:
Boldogtalan! ebből nagy leszen a kár még:
Hús, vér az öcsédé: te maradsz az árnyék.