Mór Jókai - Az arany ember

— Eredj, eredj! — monda neki Brazovics, s utána gondolá: — én is ott leszek!

S egy nappal hamarább felment Bécsbe, mint Timár.

S ott aztán régi összeköttetéseinél fogva úgy elkészítette számára az utat (igaz, hogy pogány pénzébe került!), hogy Timárnak csak bele kellett lépni a labirintusba, és soha ki nem találni belőle többet. Az udvari kancelláriától fogják utasítani a Hofkammerbe, onnan átteszik a dolgát az oberste Justizstellehez, az belekeveri a Polizeihofstellet, az belekergeti a geheime Staatskanzleibe; a vigyázatlan ember lassankint dühbe jön, meggondolatlan szavakat ejteget el; még majd talán ki is nyomatja az esetet, akkor nyakon csípi a Hof-Censurstelle; elvégre ő fog könyörögni, hogy eresszék el, és soha többet egyik Hofstellenek is az ajtókilincséhez ez életben hozzá nem nyúl.

Hát csak hadd menjen a maga igazságát keresni, ha bolond.

De Timár nem volt már bolond.

Rég túljárt ő már tanácsadóinak az eszén. Mind a kettőén.

Az első lépéssel fel volt szabadítva a kedélyében rejlő furfang.

Ravasz lett, amióta azt az első lépést magára hagyta erőltetni, s tudta már, hogy sohasem azt kell mondania, amit tenni akar.

Olyan az, mint a női szemérem. Az első bukásig tiszta, tudatlan, ártatlan az egész kedélye mind fenékig; hanem amint azon általesett, akkor egyszerre megelevenül benne a kristály átlátszó kedély, s nem kell neki többé tanító; tud már mindent; sőt újakat is tud kitalálni.

Timár akkor is engedé már sejtetni, hogy milyen talentum lakik kedélyében, midőn a hivatalos üldözést kijátszotta Pancsovánál; csakhogy ez még akkor egy más ember érdekében történt, neki semmi haszna nem kínálkozott abból. Tette, ami rá volt bízva. Rászedte az üldözőket.

Most már saját érdekében tett.

A talált kincsek birtokában, kellett magának jogcímeket szereznie, amik mellett a világ előtt mint gazdag ember megjelenhessen. Azt kellett színlelnie, hogy ő szerencsés vállalkozó.

Az első vállalatánál már roppant pénzösszeget nyert.

Ha a világ azt hiszi, hogy csempészet volt a nyeresége: az a kisebbik baj. Bebizonyítani nem lehet, mert nem igaz. Ő annyit költött az élelmezési vállalatra, hogy alig maradt rajta haszna. De házakat, hajókat vehetett, s arannyal fizethetett: és mindenki azt hitte, a vállalatán nyeré azokat.

Neki ürügy, cím, látszat kellett arra, hogy Ali Csorbadzsi kincseivel lassankint a világ elé jöhessen.

Mit tett tehát, mikor Bécsbe felment?

Timárnak elégtételt kelle követelni a Hofkammeren; s e tekintetben számíthatott a Hofkriegsrath gyámolítására. Komáromi pártfogóitól voltak ajánlólevelei a legbefolyásosabb urakhoz.

Ő tehát azt tette, hogy a ládája fenekén hagyta az ajánlóleveleket mind, s elment egyenesen a Hofkammer főnökéhez, attól kért kihallgatást.

A miniszternek tetszett az, hogy ez az ember nem kerül az ablakra, hanem mindjárt az ajtón jön be. Bebocsáttatá.

A miniszter úr simára borotvált arcú, magas férfi volt, tiszteletgerjesztő kettős állal, szigorú szemöldökkel és kopasz tarkóval; mellén nagyszámú érdemjelek voltak; két kezét hátratette a frakkja szárnyai alá, mikor azt a halandó embert azzal a hosszú bajusszal maga elé bocsátá. Timár egyszerű fekete magyar ruhát viselt.

Az első kérdése őexcellenciájának Timárhoz ez volt:

— Miért nem köt az úr kardot, mikor audienciára jön?

— Nem vagyok nemesember, kegyelmes uram.

— Úgy? — Ön azért jött hozzám ugyebár, hogy az ön ellen elrendelt befogatás és vizsgálat miatt elégtételt kérjen?

— Távol van tőlem, kegyelmes uram — felelt Timár. — A kormány kötelességét teljesítette, amidőn egy alaposnak látszó feladás miatt egész szigorával lépett fel nemcsak énellenem, hanem nálamnál nagyobb urak ellen is. Minthogy nemesember nem vagyok, még a primae nonus megsértése miatt sincs okom gravaminálni. Ellenben nagy köszönettel tartozom mind a feladónak, mind a vizsgáló bíróságnak azért, hogy e szigorú vizsgálat által kiderítette azt, hogy tiszta kézzel bántam a rám bízott vállalattal.

— Ah! tehát ön nem szándékozik elégtételt keresni feladója ellenében?

— Sőt károsnak tartanám azt, mert ezáltal elriasztatnék más igaz ember is, ki valódi visszaéléseket jelent föl. Az én becsületem helyre van állítva; a bosszúállás nem természetem. Azonfelül is se időm, se kedvem hozzá. Ami megtörtént, az legyen elfeledve.

Már erre a szóra az egyik kezét elővette az excellenciás úr a frakkszárny alul, hogy Timár vállát megveregesse vele.

— No, hallja ön, ez öntől igen praktikus nézet. Ön azt tartja, hogy nincs ideje megtorlási processzusokban ide-oda szaladgálni. Egészen okos felfogás. Tehát mi célból jött ön hozzám?

— Egy ajánlattal.

— Ah, egy ajánlattal?

— Melyhez kegyelmes uram pártfogása szükséges rám nézve.

A kegyelmes úr ismét eldugta a kezét a frakkszárny alá.

— Van a koronának egy uradalma az illír határőrvidéken, Levetincen.

— Ah; hum! — hápogott a magas úr, s nagyon összeráncolta a homlokát. — Mit akar ön ezzel?

— Azon a tájon szoktam járni mint gabonabevásárló biztos, s így jutottam a helyzet ismeretéhez. Az uradalom áll harmincezer holdból, melyet holdankint negyven krajcár haszonbérért Silbermann bécsi bankár bérelt ki a kormánytól. A szerződés kötése a Hofkammer jogaihoz tartozik, a befolyó haszonbérrel pedig a Hofkriegsrath rendelkezik. Ez húszezer forint. Silbermann az uradalmat három részre osztva albérlőknek adta ki, akik holdankint egy forintot fizettek neki.

— No igen. Hiszen őneki is kellett nyerni valamit.

— Természetes. Az albérlők viszont a környékbeli lakosoknak osztották ki apróbb részletekben a földeket természetben fizetett osztalékért. Most azonban két egymás után következett rossz évben, különösen az ideiben a nagy aszály miatt a bánáti föld nem adta meg a vetőmagot. A földészeknek nem termett semmi; azok az albérlőknek nem adhattak semmit, az albérlők a főbérlőnek nem fizettek semmit, s a főbérlő, hogy szerződésétől meneküljön, kridát mondott, s az idei bérlettel adós maradt.

Már erre a szóra mind a két keze előjött a kegyelmes úrnak a frakkszárny alul, elkezdett magyarázni a tíz ujján.

— Igen, mert olyan fényt űzött, mint egy fejedelem, a semmirekellő! Kérem, nyolcezer forintos lovakat tartott, azokon kucsírozott. Most licitálják őket. Én excellenciás úr vagyok, de nem vagyok képes nyolcezer forintos lovakat tartani.

Timár úgy tett, mintha nem jegyzett volna meg semmit. Folytatá:

— A Hofkammer most nem kapja meg a haszonbért, mert nincs miből egzekválni; bérlőnek, albérlőknek feleségeik vannak, s minden vagyonuk az asszonyuk hozománya. A hiányzó húszezer forint pedig a Hofkriegsrath pénztárából hiányzik. S úgy tudom, hogy a Hofkriegsrath most azt a Hofkammerrel akarja megfizettetni.

Őexcellenciája most a burnótszelencéjét nyitá fel, s amíg két ujja hegyével belenyúlt, fél szemmel a beszélőn igyekezett keresztülnézni.

— Az én legalázatosabb ajánlatom tehát ez — folytatá Timár, elővonva zsebéből egy összehajtott iratot. — Én kibérelem tíz évre a levetinci uradalmat azért az árért, amit az albérlők fizettek a főbérlőnek, tehát egy forintért holdanként.

— Hm! Ez szép.

— Az új bérlet, mivelhogy most november végén vagyunk, már egy évet elvesztett; a földek mind ugaron maradtak. Én azonban ajánlkozom nemcsak azt a kárba veszett évet felvenni a bérletidőbe, hanem kötelezem magamat az elmúlt év behajthatlan bérletösszegét is megtéríteni.