Mór Jókai - Az arany ember

“Dzinnnn!”

Egy húr pattant le a zongoráról.

Athalie úgy összerezzent, hogy mindent kihullatott a kezéből, s elkezdettek a kezei görcsösen reszketni.

Csak egy húr volt az, te gyáva szív!

Még nem vagy erős?

Ismét beletömte a szelencébe a mérgeket. Csak egyet hagyott kinn. De az nem halálos méreg: az csak álompor.

Ez a gondolat nem töltötte be az ő lelkét. Ez nem elég diadal. Ez nem elég bosszú azért a szóért, hogy “te ügyetlen!” — A tigris nem tépi meg a hullát: annak meleg vér kell.

Valakit meg kell mérgeznie. De az saját maga. Azt a mérget pedig nem árulják a vegyészeknél. Az ő halálos mérge ott van a Szent György lovag sárkánya szemében!

Nesztelenül kioson, hogy a rejteket fölkeresse, melyből Timéa hálószobájába lehet látni.

Azok az édes suttogások, azok az epedő pillantások, azok lesznek az a méreg, amit még szívébe kell szívnia, hogy el legyen készülve.

Az őrnagy búcsúzni készül már: Timéa kezét kezében tartja.

És Timéa arca olyan piros!

Ah! kell-e még gyilkolóbb méreg?

Nem beszélnek szerelemről, de mégsem volna szabad azt hallani másnak.

A vőlegény kérdéseket tesz, mik csak neki vannak megengedve.

— Ön egyedül alszik itt? — kérdi, édes kíváncsisággal lebbentve meg a mennyezetes ágy brokátfüggönyét.

— Mióta özvegy vagyok.

(“És azelőtt is!” — súgja a sárkány mögött Athalie.)

A vőlegény tovább megy a szabadalmas kutatással menyasszonya hálószobájában.

— Hová vezet ez az ajtó itt az ágy mögött?

— Az egy előszobába, hol nővendégeim felső öltönyeiket le szokták vetni. Ezen át jött be ön hozzám, mikor legelőször meglátogatott.

— És az a másik kis ajtó?

— Azt hagyja ön! Az egy kis kabin ajtaja, mosdókészletekkel.

— S abból hova van kijárás?

— Sehova. A vizet egy csapon eresztik le a földszintre, s egy rézcsövön hajtják fel a konyhából.

— Hát az a harmadik ajtó?

— Hiszen jól ismeri ön, ez ruhatárszobámba vezet, s innen a látogatóterembe, a fő bejáráshoz.

— Hát cselédei hol vannak éjjel?

— A nőcselédek a konyha melletti szobában, a férfi cselédek földszint. Két csengettyűszalag van ágyam mellett, egyik a nők, másik a férfiak szobájába szolgál, ha fel akarom őket kelteni.

— Hát itt a mellékszobában senki sem szokott lenni?

— De igen, Athalie néném alszik ott Zófi mamával.

— Zófi asszony is?

— No igen. Ejh, de mindent meg akar ön tudni. Holnap már másképpen lesz rendezve minden.

(“…Holnap!…?”)

— S be szokta ön zárni az ajtajait, mikor aludni megy?

— Sohasem. Ki elől zárnám? Minden cselédem szeret, és hűséges hozzám. Az utcakapu jól be van zárva; idebenn bizton vagyunk.

— És nincsen ebbe a szobába sehonnan másvalami titkos bejárás?

— Haha! ön az én házamat valami rejtélyes velencei kastélynak nézi!

(“…Hát a te házad ez?… Te építtetted?”)

— De hát tegye meg az én kedvemért, hogy ezen az éjszakán zárja be minden ajtaját, mikor aludni megy.

(Mi az? — Kacag az a sárkány ott az angyal lába alatt?)

(“…Hahaha!… Ez sejti, miről fogunk az éjszaka álmodni ennél a háznál!”)

Timéa mosolygott, s megsimogatá vőlegénye komor arcát.

— Jól van. Az ön kedvéért megteszem, hogy az éjjel bezárom minden ajtómat.

(“…Csak zárd be jól! …” — suttogá a sárkány.)

Most egy gyöngéd ölelés következik — s még egy suttogó szó.

— Szoktál-e imádkozni, kedvesem?

— Soha.

— Ah! Miért soha?

— Az az Isten, akiben én hiszek, mindig ébren van…

(“…Hátha ma alszik…?”)

— Bocsásson meg, kedves Timéa, a nőt nem ékesíti a filozófia. Mienk a szkepszisz, önöké a pietász. Imádkozzék ön ez éjszakán!

— Tudja ön, hogy én mohamedán nő voltam, akiket nem tanítanak imádkozni.

— De most már keresztyén ön, s a keresztyén imák nagyon szépek. Vegye ön elő az éjjel imakönyvét.

— Jó. Önért megtanulok imádkozni.

Az őrnagy aztán előkereste Timéa imakönyvéből, melyet Timár ajándékozott neki egykor újév napján, a “férjhezmenendő hölgyek imáját”.

— Jó. Meg fogom azt tanulni az éjjel könyv nélkül.

— Úgy, úgy. Tegye azt: tegye azt!

Timéa végigolvasta az imát fennhangon.

(“…Ördög, pokoltűz, földrengés, méreg, orgyilok, fekély, dögvész, pokolvar, kétségbeesés, őrjöngés, nyavalyatörés, tűzvész, gyalázat, hazajáró kísértő lélek szállja meg ezt a házat… Ámen!”)

A sárkány ott az angyal dárdájával a torkában, mondta ezt az ima alatt…

Athalie a pokol dühét érezte szívében.

Ez az ember kitalálja a kővel lenyomtatott titkot. Ráveszi Timéát, hogy az reggelig ébren maradjon az imakönyv mellett!

Átok, átok! Még az imakönyvre is!

Mikor az őrnagy az előszobába kijött, már akkor Athalie is ott volt.

A hálószobából Timéa parancsoló hangja szólt:

— Világítsanak a folyosón az őrnagy úrnak.

Azt hitte, hogy egy cselédje csak lesz ott, hisz oly hűségesek mind. Azok bizony valamennyien a holnapi vendégség előkóstolásában voltak éppen.

Athalie fogta az előszoba asztalán levő gyertyatartót, s elővilágított vele a sötét folyosón az őrnagynak.

A boldog vőlegénynek nem volt ezúttal szeme más női arc számára; csak Timéát látta. Azt hitte, hogy a szobaleány az, ki az ajtót nyitja, s eléje világít. Nagylelkű akart lenni, s egy szép ezüsttallért nyomott Athalie markába.

Csak akkor riadt aztán fel, mikor megismeré a suttogó hangot.

— Csókolom a kezeit, nagyságos úr!…

— Ah! Az istenért, kisasszony! Bocsásson meg. Nem ismertem meg a félhomályban.

— Nem tesz semmit, őrnagy úr.

— Bocsásson meg vakságomért, s adja vissza, kérem, sértő ajándékomat.

Athalie gúnyos bókolással húzódott hátra, eldugva kezét a kapott tallérral háta mögé.

— Majd holnap visszaadom, őrnagy úr; addig hadd legyen az enyim; hiszen megszolgáltam.

Kacsuka úr átkozta az ügyetlenségét, s úgy érzé, hogy az a megmagyarázhatatlan alpes-nehézség; amit keblén visel, ezzel az egy tallérral még egyszer oly súlyossá növekedett.

Amint kiért az utcára, nem bírt lakására menni, félrekanyarodot a főőrhelyre; ott a szolgálattevő főhadnagynak azt mondá:

— Te, bajtárs, én téged meghívlak a holnapi menyegzőmre; hanem te meg ezért oszd meg velem e ma éjszakai mulatságodat, hadd járjam veled együtt az éjjeli körjáratot.

A cselédszobában nagyon vígan voltak már.

Mikor az eltávozó őrnagy csengetett a kapusnak, arról megtudták, hogy az úrnő egyedül maradt; akkor a szobaleány bement hozzá megtudni, hogy nem parancsol-e valamit.

Timéa azt hitte, ez a szobaleány volt az, aki az őrnagynak világított a folyosón. Azt mondta neki, hogy menjen aludni, ő egyedül fog levetkőzni.

A szobaleány aztán visszatért a cselédtársakhoz.

— “Urak a papok!” — kiálta jókedvében az inas.

— “Hal szamár, hal barát, változik az apátúrság!” — viszonza rá a kapus, zsebébe dugva a kapukulcsot.

— Minden jó volna már, csak egy kis puncsot kapnánk még! — hencegett a kocsis.

Mint a kívánság, nyílt az ajtó, s jött Athalie kisasszony, kezében egy tálcával, melyen párolgó puncsos poharak csörömpöltek egymáshoz verődve, mint egy kísértetes harangjáték.

A mindennapi kedvezés ez, mely különösen a mai örvendetes estére nagyon fölillik.