Morgan Rice - Átváltozva

“Ez nem úgy néz ki, mint egy remek első nap.”

Caitlin megfordult és sokkolta az anyja hangja. Ott ült a kanapén, cigarettázott, és megvetően nézett végig a lányán.

“Mit csináltál, már tönkretetted a pulcsidat?”

Caitlin lenézett és először vette észre a koszos foltokat, ami talán akkor koszolódott be, amikor a betonra esett.

“Miért vagy ilyen korán itthon?” Kérdezte Caitlin.

“Nekem is az első napom volt, tudhatod,” csattant fel. “Nem te vagy az egyetlen. Ma laza napom volt. A főnök korábban engedett haza.”

Caitlin nem tudta elviselni az anyja gúnyos hangját. Ma este nem. Mindig olyan szemtelen volt vele és Caitlinnak most elege lett. Elhatározta, hogy ugyanolyan szemtelenül fog viselkedni vele ő is.

“Remek,” csapott vissza Caitlin. “Ez azt jelenti, hogy megint költözünk?”

Az anyja hirtelen lábra szökkent. „Vigyázz a szádra, te!” Rikoltotta. Caitlin tudta, hogy anyja csak ürügyet keres, hogy kiabáljon vele. Úgy gondolta, az lesz a legjobb, hogy inkább beleköt, csakhogy essenek mát túl a dolgon.

“Nem kellene Sam körül cigarettáznod.” válaszolta Caitlin hidegen, majd belépett a kis hálószobájába, becsapva és kulcsra zárva az ajtót maga után.

“Gyere ki ide, te kis dög! Hogy beszélsz te az anyáddal!? Ki rakja a kenyeret az asztalodra…?”

Caitlin annyira nem tudott figyelni ezen az éjszakán, hogy teljesen elnyomta magában az anyja hangját. Ehelyett, a nap eseményei jártak a fejében. Azoknak a verekedős fiúknak a nevetése. Saját szívdobbanásának hangja a fülében. A saját hörgésének hangja.

Mi történt ott pontosan? Honnan szerezte azt az erőt? Talán csak az adrenalin tombolt benne? Részben azt kívánta, hogy így legyen. De a másik része tudta, hogy nem így volt. Mi volt ő?

A dörömbölés az ajtaján folytatódott, de Caitlin alig hallotta. A telefonja az asztalán volt, rezgett, mint az őrült, és villóztak az üzenetek, emailek, Facebook csetek – de azokat is alig észlelte.

Odament a kis szobaablakhoz és lenézett az Amsterdam Ave sarkára, és egy ismerős hang ébredt az elméjében. Jonah hangja volt az. Egy halk, mély, megnyugtató hang. És egy kép, ahogy mosolyog. Visszaemlékezett, hogy mennyire gyengéd, és milyen törékenynek tűnt. Aztán látta őt a földön fekve, véresen, a becses hangszere pedig darabokban. A harag új hulláma lobbant fel benne.

Később a haragja átalakult aggódásba; bárcsak minden rendbe lenne vele, bárcsak haza ért volna épségben… Elképzelte, hogy a fiú felhívja őt. Caitlin. Caitlin.

“Caitlin?”

Az új hang az ajtón kívülről jött. Egy fiúhang volt.

Összezavarodva tért vissza a gondolataiból.

“Sam vagyok. Engedj be.”

A lány odament az ajtóhoz és a fejét nekitámasztotta.

“Anya elment” mondta a hang a másik oldalról. ”Elment cigarettáért. Na, gyerünk, engedj már be.”

Caitlin kinyitotta az ajtót.

Sam ott ált, döbbenten, aggodalommal az arcán. 15 éves volt, de idősebbnek nézett ki a koránál. Korán kezdett nőni, már csaknem 180 cm magas volt, de nem volt még elég érett, ügyetlen és esetlen volt. Fekete hajú és barna szemű, bőre hasonló árnyalatú volt, mint Caitliné. Határozottan látszott a rokonság közöttük. És most látta az aggodalmat az arcán. A fiú jobban szerette őt, mint bárki mást.

Caitlin beengedte és gyorsan bezárta az ajtót mögötte.

“Sajnálom” mondta. “Csak nem tudtam kiegyezni vele ma este.”

“Mi történt mindkettőtökkel?”

“A szokásos. Rám szállt és én nem hagytam magam.”

“Azt hiszem nehéz napja volt.” mondta Sam, és próbált békét teremteni közöttük, ahogy mindig. „Remélem, nem rúgják ki megint.”

“Kit érdekel? New York, Arizona, Texas… Kit érdekel, mi lesz a következő? A költözésünk soha nem ér véget.”

Sam a homlokát ráncolta, ahogy ült a széken, és Caitlin hirtelen rosszat érzett. Néha kissé nyersen fogalmaz, beszél gondolkodás nélkül, és azt kívánta bárcsak visszavonhatná a szavait.

“Milyen volt az első napod?” Kérdezte Caitlin, próbálva másra terelni a szót.

Sam vállat vont. “Jó volt, azt hiszem,” böködte lábujjával a széket.

Majd felnézett. “És a tied?”

A lány megvonta a vállát. Kellett, hogy legyen valami a kifejezésében, mert a fiú nem nézett félre. Folyamatosan őt figyelte.

“Mi történt?”

“Semmi,” mondta a lány védekezően, majd megfordult és elsétált az ablak felé.

Érezte, hogy Sam nézi őt.

“Olyan… más vagy.”

Caitlin hallgatott. Ha a fiú tudná mi történt… Vajon a külső megjelenése mutat valami változást? Nagyot nyelt, mielőtt megszólalt.

“Milyen?”

Csend.

“Nem tudom,” felelte végül a fiú.

A lány céltalanul kibámult az ablakon, aztán észrevette, hogy kint, a sarki bódénál egy férfi átver egy vásárlót a filléres táskájával.

“Utálom ezt az új helyet” mondta a fiú.

A lány megfordult, arccal a fiú felé.

“Ahogy én is.”

“Még azon is gondolkodtam…” – mondta a fiú a fejét leszegve, – hogy elmegyek.

“Hogy érted ezt?”

Vállat vont.

A fiúra nézett. Elég lehangoltnak tűnt.

“Hová?” Kérdezte a lány.

“Talán… leköltözöm apához.”

“Hogyan? Fogalmunk sincs, hogy hol van.”

“Megpróbálhatom. Megkereshetem őt.”

“Hogyan?”

“Nem tudom… De megpróbálhatom.”

“Sam. Ő akár már halott is lehet, amennyire mi ismerjük.”

“ Ne mondd ezt!” Kiáltotta, és az arca elvörösödött.

“Sajnálom,” mondta a lány.

A fiú lenyugodott.

“De belegondoltál valaha, még ha meg is találjuk, talán még látni sem akar minket? Elvégre, ő lépett le. És soha nem próbálta felvenni velünk a kapcsolatot.”

“Talán, mert anya nem engedte neki.

“Vagy talán, mert egyszerűen nem szeret minket.”

Sam homlokráncai mélyebbek lettek, miközben a padlót bökdöste a lábujjával. “Utánanéztem a Facebookon”

Caitlin szeme tágra nyílt a csodálkozástól.

“Megtaláltad őt?”

“Nem vagyok biztos benne. Négy ember van ugyanezzel a névvel. Kettő közülük privát és nincs kép róluk. Mindkettőnek küldtem egy üzenetet.”

“És?”

Sam megrázta a fejét.

“Semmi visszajelzés.”

“Apa nem lenne rajta a Facebookon.”

“Azt nem tudhatod,” válaszolta a fiú védekezve.

Caitlin sóhajtott, oda ment az ágyához és lefeküdt. Felbámult a sárgás mennyezetre, amelyről festék már helyenként lehámlott. Kíváncsi volt hogyan értek el erre a pontra. Voltak városok, ahol boldogok voltak, és voltak idők, amikor anyjuk is boldognak tűnt. Mint, amikor azzal a férfival randizott. Eléggé megbízott benne, eléggé legalábbis ahhoz, hogy Caitlint egyszer egyedül hagyja vele…

Voltak városok, mint például az utolsó, ahol ő és Sam szintén talált néhány új barátot, ahol úgy tűnt sokáig maradnak, legalább az iskola elvégzéséig. Aztán minden olyan gyorsan megfordult. És megint az ismerős sorrend következett; csomagolás, búcsúzkodás, költözködés. Túl nagy kérés lett volna egy normális gyerekkorért?

“Visszaköltözhetnék Oakville-be,” mondta Sam hirtelen, megszakítva a lány gondolatait. Oakville volt az a város, ahol a legutóbb laktak. Hátborzongató volt, hogy mindig pontosan tudta, mire gondol Caitlin. “A barátaimnál maradhatnék.”

A nap kezdett az idegeire menni. Ez már túl sok volt a lánynak. Nem gondolkodott tisztán, és csalódott volt, amint hallotta, hogy Sam készen áll elhagyni akár még őt is, mintha nem, érdekelné, hogy mi lesz itt vele.