Morgan Rice - Átváltozva

“Akkor menj!” Pattantak ki belőle hirtelen a szavak anélkül, hogy komolyan gondolta volna. Mintha valaki más mondta volna ki őket. Hallotta a ridegséget a saját hangjában, és rögtön meg is bánta.

Miért kellett neki ilyen meggondolatlanságot mondani? Miért nem tudta türtőztetni magát?

Ha jobb hangulatban lett volna, ha nyugodtabb lett volna és nem zúdult volna minden egyszerre a nyakába, akkor nem ezt mondta volna. Vagy nem így mondta volna. Olyat kellett volna mondjon, minthogy; tudom, hogy azt próbálod elmondani, hogy soha nem hagynád el ezt a helyet akármilyen rossz jön, mert te nem hagynál engem egyedül, hogy magam küzdjek meg vele. És én nagyon szeretlek ezért. És soha nem hagynálak el. Ebben az elrontott gyermekkorban, mint a miénk, legalább mi itt vagyunk egymásnak.

Ehelyett, a hangulata a legrosszabbat hozta ki belőle. Önzően viselkedett és kifakadt.

Mikor felült, látta a sértettség okozta fájdalmat a fiú arcán. Vissza akarta vonni a szavait és azt mondani, hogy sajnálja, csak átcsaptak a feje felett a hullámok. A száját valahogy mégsem tudta kinyitni.

Sam lassan felállt a székről és csendben elhagyta a szobát, gyengéden becsukva az ajtót maga után.

Caitlin, te olyan idióta vagy, gondolta a lány magában. Miért kell, hogy ugyanúgy bánj vele, mint az anyád bánik teveled?

Visszafeküdt és bámulta a plafont. Észrevette, hogy egy másik oka is volt, hogy így kifakadt. Sam akkor szakította meg a gondolatait – és csak abban a pillanatban tette – amikor azok a legrosszabbra fordultak. Épp egy sötét gondolat villant át rajta, mikor a fiú megszakította, és mielőtt még esélye lett volna megoldani azt.

Az anyja ex-barátja. Három várossal ezelőtt történt. Az egyszeri időszak, amikor az anyja boldognak tűnt. Frank. 50 éves. Alacsony, húsos, kopaszodó. Vastag, mint egy farönk. És bűzlött, mint egy olcsó kölni. Ő még csak 16 volt akkor.

Ott állt a kis mosókonyhában – ruháját hajtogatva – mikor Frank megjelent az ajtóban. Mindig olyan ijesztő volt, amikor bámulta őt. Lehajolt Caitlin ruháihoz és felvett egy párat a bugyijából. Feltartotta őket is vigyorgott. Caitlin pedig elpirult zavarában és mérgében.

“Ezeket leejtetted,” mondta, vigyorogva. A lány kikapta őket a kezéből.

“Mit akarsz?” Csapott vissza.

“Így kell az új mostohaapáddal beszélni?”

Egy fél lépést tett közelebb.

“Te nem vagy a mostohaapám.”

“De az leszek – hamarosan.”

A lány megpróbált visszatérni a ruhái hajtogatásához, de a férfi még egy lépéssel közelebb jött. Túl közel. A lány szíve a mellkasában dobogott.

“Azt hiszem itt az ideje, hogy egy kicsit jobban megismerjük egymást,” mondta, és levette az övét.

“Nem de?”

Caitlin rémültem próbálta mellette kipréselni magát az ajtón, de akkor a férfi elállta az útját, durván megragadta és nekicsapta a hátát a falnak.

Akkor volt, hogy az megtörtént.

Egyfajta düh kezdte átjárni a testét. Olyan düh, ami különbözött attól, amit eddig tapasztalt. Érezte, ahogy a teste felhevül, lángra gyúl a talpától egészen a feje búbjáig. Ahogy a férfi odaért hozzá, ő egyenesen felugrott és megrúgta őt úgy, hogy mindkét lába a férfi mellkasán landolt.

Annak ellenére, hogy ő csak harmad akkora volt, a férfi a rúgástól kirepült az ajtón –kitörve még az ajtózsanért is a fából – és még három métert repült, át a másik szobába. Mintha egy ágyú robbantotta volna őt keresztül a házon.

Caitlin reszketve állt ott. Soha nem volt egy erőszakos személy, soha nem volt úgy, hogy megüssön valakit. Sőt, nem is volt olyan nagy vagy erős. Hogy tudta így megrúgni őt? Hogy volt ereje megtenni ezt? Soha, senkit nem látott, legkevésbé egy felnőtt embert a levegőben így repülni, vagy összezúzni egy ajtót. Honnan származik ehhez az ereje?

A lány odament hozzá és megállt fölötte. A férfi ki volt ütve, a hátán feküdt. Azon tűnődött, vajon megölte-e őt. De abban a pillanatban – mikor a düh még eltöltötte őt – ez nem igazán érdekelte. Sokkal jobban aggódott önmaga miatt, hogy kicsoda – vagy micsoda – volt ő valójában.

Soha nem látta Franket újra. Még a következő napon szakított az anyjával, és sosem tért vissza.

Az anyja sejtette, hogy valami történt kettejük között, de soha egy szóval sem említette. Mindazonáltal, ő Caitlint hibáztatta a szakításért, amiért tönkretette az élete egyetlen boldog időszakát. És az óta is őt hibáztatja érte.

Caitlin nézte a málló mennyezetet, s a szíve megdobbant egy gondolattól. A mai dühkitörésére gondolt és arra, hogy vajon van-e kapcsolat a két esemény között. Mindig azt feltételezte, hogy ami Frankkel történt, az csak egy elszigetelt eset, valamilyen furcsa erőkitörés volt. De most úgy gondolta, hogy az valami többről szólt. Volt ott valami rajta kívül álló erő? Vajon ő valamiféle csodabogár?

Kicsoda volt ő?

Caitlin rohant. A verekedők visszatértek és üldözik őt, végig a sikátoron. A zsákutca van előtte, egy masszív fal, de ő csak rohan felé. Ahogy rohant, felgyorsult, de olyan hihetetlen sebességre, hogy az épületek csak úgy repültek el mellette. Érezte, ahogy a szél belekap a hajába.

Ahogy közelebb ért, felugrott, és egyetlen ugrással a fal tetején termett, 9 méter magasan. Még egy ugrás, és újra átrepült a levegőn, 9 méter, 6 méter, majd a betonra érkezett anélkül, hogy ritmust vesztett volna. És csak futott, és futott. Úgy érezte, hogy ereje teljében van és legyőzhetetlen. A sebessége még jobban emelkedett, és úgy érezte mintha tudna repülni.

Lent, a beton a tulajdon szeme előtt változott fűvé, magas, lengedező zöld fűvé. A nap ragyogott, ő pedig rohant a prérin, és mintha az otthonát látta volna a korai gyermekkorából.

Már távolról érzékelte az apját, ahogy ott állt a láthatáron. Ahogy szaladt fejéje, érezte, hogy közeledik hozzá. Szemével addig összpontosított, míg az apja bekerült a középpontba. Ott állt nagy mosollyal és szélesre tárt karokkal.

Текст предоставлен ООО «ЛитРес».

Прочитайте эту книгу целиком, на ЛитРес.

Безопасно оплатить книгу можно банковской картой Visa, MasterCard, Maestro, со счета мобильного телефона, с платежного терминала, в салоне МТС или Связной, через PayPal, WebMoney, Яндекс.Деньги, QIWI Кошелек, бонусными картами или другим удобным Вам способом.