Kosztolanyi Dezso - Edes Anna

A hetipiacon Ficsornét fogta meg:

– Igaz, mi is a neve?

– Jé – csodálkozott a termetes asszonyság —, még nem is tetszik tudni? Anna.

– Anna – ismételte Vizyné, s a puha, kedves nőnevet rokonszenvesnek találta, mert eddig sohase volt sem Anna nevű cselédje, sem Anna nevű rokona, ami feltétlenül zavarta volna. – Anna – mondta még egyszer, s a szó megnyugtatta, úgy hullt rá, mint valami fehér, mint a manna.

Ficsor megtett mindent, hogy rokonát elcsalja. Nyomban munkába állt, s feleségével fölváltva futkosott az Árok utcába. Tudta, hogy mi a tét. Délelőttönként látta a kommunistákat, akiket ebrúdon dobtak ki a hivatalból. Egy fiatalember a kapujuk előtt haladt. Halántékáról vékony, eleven pántlikaként szivárgott a vér, zsebkendőjével törölgette. A házmester ilyenkor megkettőzte buzgalmát. Ez azonban nem sokat ért. Egyelőre csak Cifkánéval beszélhetett, Bartos sógornőjével, aki a szemlészéknél lakott. A szemlész nem volt hajlandó elengedni a lányt, csak úgy, ha Ficsor újat hoz helyette, aki éppily megfelelő. Annának is hiába rágták a fülét. Az ötölt-hatolt, nem egészen értette, hogy miről van szó, meg aztán sajnálta a gyerekeket, a Bandikát és Pistikét, akiket nagyon megszeretett. Azért megígérte, hogy majd elnéz hozzájuk. De nem állta szavát. Később azt mondta, hogy “meggondolta”.

Vizyné szemrehányásokat tett:

– Mért nem hozza már el? Legalább látni szeretném.

– Ma mosás van.

– Hát mosást is vállal?

– Hogyne. Mos, vasal, mégpedig hogyan.

Máskor ez a kifogás:

– A gyerekeket vitte sétálni.

– Bandikát? – kérdezte az asszony, aki némileg már ismerte a családi viszonyokat.

– Azt, a négyéveset.

– Nézze, ne hitegessen. Beszéljen őszintén. Nekem biztosan tudnom kell, hogy számíthatok-e rá.

– Számíthat, méltóságos asszonyom. Őszintén beszélek.

Aztán a házmester eltűnt szeme elől. Túlórázott a postán, otthon csak pár percre – inkognitóban – jelent meg, bujdosott. Ficsorné mindig azt mondta, hogy épp a lánynál van.

A hónap közepe veszedelmes gyorsasággal közeledett. Vizyné már azzal a gondolattal foglalkozott, hogy megtartja Katicát, aki fölmondás után – mióta tudta, hogy nincs végképp hozzáláncolva – már nem is látszott olyan ellenszenvesnek. Katica elszegődött egy drogistához, tizenötödikére be kellett állnia. Nyilvánvaló volt, hogy cseléd nélkül marad, most, télvíz előtt, ebben a tébolyult világban, az ura még komorabb lesz, megint nem fogadhatnak vendégeket, nem járhatnak sehová, mint a Héring Lujzika után, abban a keserves két hónapban, melynek emléke lidércnyomásként feküdt mellére.

Annáról – úgy látszott – le kellett mondania. De elhatározta, hogy azért se hagyja magát. Nem hiába volt huszárezredes a boldogult édesapja, s katona mind a két nagyapja, katonaenergia lakozott szívós testében, melynek most ősei – századok távolságából is – erőt adtak erre a várostromra. Nyakába vette a várost. Egész nap talpalt. Elhanyagolt ismerőseinél érdeklődött, nem tudnának-e valakit. Többnyire egy szánakozó mosolyt kapott válaszul. Ekkor végigjárta a kálváriát, melynek már unalomig ismerte minden állomását.

Először is a rendőrségre futott. A rendőrségnek másban fájt a feje. Került-fordult a tolonckocsi, gazdag ember-rakományát hozta-vitte. Künn az udvaron festetlen falócákon szorongtak a gyanúsítottak, gyermek és aggastyán kommunisták, nők, rongyban és selyemben, kisírt szemmel, várva sorsukat. Vizyné a cselédkapitányhoz küldte be névjegyét.

Az tudta, hogy mit óhajt, és soron kívül fogadta. Bizonyos fásult részvéttel tekintett rá, mint idegorvos a gyógyíthatatlan betegére. Kicsit vigasztalta, majd a cselédszerzőhöz utasította.

Nem sok reménnyel vágott neki ennek az útnak sem. Inkább csak azért, hogy kissé tájékozódjék. A bádog-cégérek – kék, piros, zöld kockákban – hirdették a szakácsnőket, a szobalányokat, a szoptatósdadákat, mindem rendű és rangú cseléddel, már rég letűnt kánaáni bőséggel kérkedve, akár az üres vendéglők, melyek aranybetűs üvegtáblákon hívták fel a közönség figyelmét, hogy “a nap és éjjel minden órájában friss ételek kaphatók”, vagy a trafikok, melyek “bel— és külföldi dohányáruk”-kal dicsekedtek, de csak szipkát és öngyújtóhoz való tűzkövet árultak.

Budán egyáltalán nem volt lány. Kerületről kerületre járt, míg a Ferencvárosban talált néhányat.

Hajlongva jött eléje a cselédszerző, ezt már régen ismerte, mint minden cselédszerzőt. Halvány, ravaszdi csirkefogó-alak volt, ezüst óralánccal mellényén. Minden úrnőnek hízelgett, minden cselédet “hölgy”-nek nevezett az üzlete érdekében. Suttogva ajánlotta portékáját.

A facér nőszemélyek a fal melletti szalmaszékeken trécseltek, mint petrezselymet áruló kisasszonyok holmi iszonyú bálban. Mikor belépett, elhallgattak. Közvetlenséget igyekeztek arcukra erőltetni és közönyt, arra gondolva, hogy kettőn áll a vásár, de azért nem bírták levenni szemüket erről az ismeretlen nőről, aki talán mégis a sorsuk lesz, s egyben bámulták és fitymálták.

Csak egy tekintetet vetett rájuk. Megállapította, hogy ez már a kimustrált, rusnya anyag, mely végeladás után maradt a letarolt boltban, az, ami már senkinek se kell. Ki is küldi föl lányát szolgálni most, amikor a pénznek semmi értéke, amikor a parasztnak annyi a zsírja, hogy belefullad, és gyermekei zongorázni tanulnak?

Kíváncsiságból néhány próbát tett. Az egyik, akit megszólított, ülve felelgetett, keresztbe tett lábbal. A másik fölkelt, de megalázott arcára nyomban a gúny lárváját öltötte, maga kérte vissza könyvét, a többiek illetlen vigyorgása közben, akik lökdöstek egymást, s ösztönösen félrehúzódtak Vizynétől.

Egyetlenegy jött volna szívesen, egy ősz, hatvanéves tésasszonyszerű, méregkeverő arcú szakácsnő, ez a cselédszerző szerint a legjobb vidéki vendéglőkben főzött, vállalta volna a padlóvikszelést is, de már gyenge volt, fáradt, s energiáját rég otthagyta a kecskeméti és a ceglédi vendéglők moslékosdézsáiban.

Mit kezdjen az ilyennel? Csüggedten bámulta az asztalt, melyen a hangulat emelésére bazár-ibrikben légyköpött papírrózsák virítottak. A helyiség levegőjét a cselédek női kigőzölgése elnehezítette.

Este megfájdult a feje.

Az a heves, féloldali fejgörcs jelentkezett, mely már rég nem gyötörte. Törülközővel kötötte körül homlokát, s a sötét szobában azon gondolkozott, miért is izgatta föl magát annyira.

Nem a kudarc hangolta le, hiszen arra elkészült.

Valami önvád-féle furdalta, hogy hűtlenné lett Annához, el akarta árulni, ott akarta hagyni másokért, s most föltette, hogy törik-szakad, mégis megszerzi őt.

Ezt a hősi küzdelmet egyedül vívta meg. Az urával még azt se tudatta, hogy fölmondott Katicának.

Titokban kereste föl Drumát is, akinek ügyvédi irodája már benépesült a kárvallott kommunisták rokonaival, mert híre terjedt, hogy micsoda ellenforradalmár, s védelmét mindenki rá akarta bízni.

Az ifjú ügyvéd különben is piros arca lángolt a história lázától. Ő Ficsort készörömest becsukatta volna, legalább ötévi börtönt helyezett kilátásba, de a cselédügyet meglehetősen homályosnak vélte. Mindenesetre levelet gépelt, melyet ajánlottan küldött el Bartosnak, fölszólítván, hogy a lányt a törvény értelmében haladéktalanul engedje el.