István Bársony - Magyar élet

Délután négy és öt óra közt lehetett az idő s a nagyasszonyék zöldzsalus házát körülfogó magas elevensövény előtt, kívül az utcán, egy kis diák járkált le és fel, miközben másnapi latin leckéjét ugyancsak hangosan tanulgatta.

A városkának ezen a pontján, az úgynevezett „úri részen”, kevés embert lehetett látni ezidőtájt, minthogy kissé félreesett a forgalmas piactértől, ahol az üzletek egymás hátán voltak. Az az egy pár egyszerű polgárember, aki véletlenül erre vetődött, lelki épüléssel hallgathatta, mennyire erőlködik a derék kis nebuló, hogy ropogós feladatát bevágja. Belebújt a könyvébe és szorgalmasan ismételgette folyvást:

„Trans apud adversus quarto junguntur et ante,

Pone per adversum juxta prope versus et infra”…

Ezt a diák-hexametert úgy pattogtatta, hogy a szeme is dülledt belé, és mintha szidna vele valakit, mindegyre hangosabban kiabálta:

„Trans apud adversus”… satöbbi.

Egyszer azután, amikor a közelségben éppen senki sem volt, könnyed és sietős lépések morzsolták odabent, a sövényen túl levő virágos kertben a porondot; halk ruhasuhogás hallatszott s a licium közé épített kis ajtó egy pillanatra kinyílt.

Csak egy pillanatra; de a fülelő diák rögtön ott termett s szétnyitott könyve alól előrántott valamit, amit eddigelé a könyv táblája alatt rejtegetett. Hamar odaadta a kis ajtón kinéző valakinek, aki vérpiros arccal és mohó kézzel kapott utána. Azután az ajtó becsapódott; a diákocska pedig, „re bene gesta”, jól végzett dolga kellemes tudatában most már visszafelé sétált, haza, a szomszédos inspektori kúriára, és gépies makacssággal, de már nem olyan hangosan magolta:

„Trans apud adversus quarto junguntur et ante”…

Aki a kis bokrétát olyan sebtében átvette volt, ezalatt már a virágos kert lugasába osont és ott, riadozva, szívdobogva, meg-megrezzenve bontogatta szét a piros és fehér szegfűk szorosan egymáshoz simuló, együvé kötött bóbitáit, miközben félénken tekintgélt ki, hogy meg ne lephessék. Madonna-arcú leányka volt a kis titkolódzó, a haja olyan mint a sárga selyem, a szeme kékebb a vízparti nefelejcsnél, az arcocskája üdébb még az almavirágnál is és most éppen majdhogy ki nem csattant a benső izgulástól. A virágszálakat szétszedő ujjacskák csakhamar találtak a szegfűbóbiták alatt valamit; egy öszszesodorított papírososzlopocskát, amely köré az egész öklömnyi bokrétát kötötték volt. A kis leány eleinte úgy fogta a papirost, mintha nagyon meleg lett volna; de aztán felülkerekedett a kiváncsisága, s félszemével folyvást a lugasba vezető ösvényt lesve, kibontotta a titkos levelet és elkezdte olvasni.

Biz az, mi türés tagadás, szerelmes levélke volt a javából; tele mindazzal a zűrzavaros bolondsággal, amiből a szerelmes levelek általában megszületni szoktak. Mintha aki írta, gondolkodni sem igen birt volna a nagy szívdobogástól, ami arra kényszerítette, hogy meg-megálljon írásközben és forró fejét a tenyerébe hajtsa, úgy tünődjék; szerelmes látással képzelődjék; aztán újra kezdje, folytassa az írást, még zavarosabban, még szerelmesebben. Csuda, hogy a papiros meg nem gyulad az ilyen lelki lobogástól. A levél csattanója pedig ez volt: „Jolánka, lelkem, szívem, drágám, életem, mindenem, az Istenre kérem, jöjjön ki egy kicsit; megbolondulok, ha ma nem látom, mert holnap egy egész hétre kiküld a princi a gazdaságba; azalatt megőszülök; száz esztendőt szenvedek végig maga nélkül. Jöjjön! várom a kerti kútnál; tudja? ha nem jön, belevetem magamat s ott halok meg!”…

Nem is volt aláírva. Hisz' ilyet csak egyetlen egy ember írhatott nemes Nánay Zsuzsanna nagyasszony egyetlen leányának, de az az egy is példásan megkeserülné a merészségét, ha a nagyasszonynak tudomására jutna az eféle.

A szende kis leány remegő kézzel tépte szét ezer darabra a hebehurgya írást, és hamar lehajolt a lugast át meg átfonó vadszőlő tövéhez; ott gyöngéd és rózsás körmeivel kis mélyedést vájt a puha földbe, valóságos kis sirgödröt, amelybe a levélmaradványokat betemette. Ha ott az ember jól körülnézett volna, sok ilyen liliputi sirhantot vehetett volna észre. Valamennyi alatt egy-egy meghalt levélke porladt.

A kisasszonyka csak akkor nyugodott meg, amikor már kint volt a lugasból. Munkakosarával a karján elindult; megkerülte a házat s arra tartott, ahol a virágos kertből először a veteményesbe, aztán leghátul a gyümölcsösbe lehetett eljutni.

Nem mindén apró ravaszkodás nélkül bolyongott egy kicsit a veteményesben, hogy éppoly látszatával a céltalanságnak, húzódjék onnan a gyümölcsös felé, ahol már javában érett a temérdek remek kajszi-barack. Kicsattanó sárgapiros arcuk ezrével mosolygott a sok-sok barackfáról.

A kisasszonyka elgondolta, hogy most is szép látvány ez; de mégis mennyivel szebb volt, amikor ezek a fák kora tavaszszal egyszerre virágzottak!.. Amikor minden kis galyat végig befújt rajtok a virághó: az alacsonytörzsű fák jobban hasonlítottak akkor hólepte halomhoz, mint igazi fához. Alattok, a márciusi gyep közt, nyílott az aranysárga pitypáng, a búján növő gyermeklánc, amelynek a pelyhét olyan szépen viszi-viszi a szél… Milyen gyönyörüség volt ezen a puha kerti szőnyegen álmodozni a, habfehér ernyők alatt, amelyek mindegyik virágának jutott méhudvarló. A nagy fehér bokréták úgy eltakarták az eget az alattok ébren álmodó szem elől, mintha visszatért volna a gályákra a tél zuzmarája, hogy a legbűbájosabb csipkefüggönynyel ékesítse a végetlen kékséget odafent. Ahol a függöny közt szeszélyes rés támadt, ott lekukucskált a felséges fényes Nap!..

Talán ez az emlékezés csalogatta erre a kis leányt; – annyi bizonyos, hogy közelebb-közelebb huzódott a fák közt a szomszédkert sövényéhez, amelynek tüskés zordonságát a mellette felburjánzó vadnövényzeten kívül sűrű bodzabokrok zöldje is enyhítette.

Túl a sövényen, ahol a bodzabokrok talán legjobban védték a nagyasszony kertjét minden betolakodás ellen: egy emberfej látszott a zöld lombok fölött. Egy fiatal férfifej, amely már régóta sóváran küldözte szét szemének lángoló üzeneteit a barackfák közé. Amikor a leányka már a szélső fák érett gyümölcseit nézegette, megszólalt a mohón kandikáló fej: – Jolánka! Itt vagyok!

A Madonnácska összerezzent. Anélkül, hogy oda mert volna tekinteni, átsusogott: – Géza, legyen esze! – már megint felmászott annak a rozoga kútnak a kávájára! hányszor megtiltottam.

– De angyalom, mikor ez az egyetlen mód, hogy lássam! Ne féltsen engem; jó tornász vagyok én; a vedret leeresztettem s a kútostorba fogódzom; – de ha olyat mond, amitől megfájul a szívem – akkor…

– Hallgasson! – ne ijesztgessen engem; még hallani sem akarom az őrültségeit, érti?.. Mit akart mondani? Sietek; vendégek vannak nálunk; nagy ozsonna készül s csak úgy lopva szöktem ki: anyuska azt hiszi, a fagylaltgéppel foglalatoskodom a kamarában.

– Hogy mit mondanék, édes menyországom? Megint valami újat; azt, hogy szeretem, szeretem a megőrülésig…

A leányka sóhajtott.

– Ez már nem is olyan új; de énnekem annál inkább van ám ujságom a maga számára; férjhez akarnak adni…

Odaát az egész kútalkotmány elkezdett zörögni, csattogni; a legény ijedtében megrázta a kútostort s olyat rántott rajta, hogy a kútgém kattogó-nyiszorgó hanggal ingott le s fel.