János Erdélyi - Népdalok és mondák (1. kötet)

Mikoron a császár asztaltól felugra,
Egy nagy bolond tallért nyoma a markomba,
Kitől az erszényem megkócsagósoda,
Ugy ugrándozék, mint egy nagy bolond bika.

Római ur vagyok, elég van tallérom,
Rubintom annyi van, a gatyám sem birom.
Uri személyemnek kankós a gallérom,
Magam szép termetét sok ezrekre irom.

Teli boros kancsó légyen ti köztetek,
Husz borjat fiadzék minden tehenetek,
Csak azt nézni jöttem: van-e mit ennetek?
De megengedjétek, hogy igy beszélgetek!

A ki ez verseket hallá füleivel,
Márjást, vagy egy huszast nem ad kezeivel:
Szerecsenországban baglyok temessék el,
Hogy soha se lásson az ő szemeivel.

Vagyon-e e háznak násznagya, gazdája,
Benyujtandó szómnak meghallgatására,
A jó kivánságnak elfogadására?

Hogyha nékem annyi kegyelem adatnék,
Hogy a kegyelmetek házába léphetnék,
És ottan bővebben beszélhetnék!

Becsületre méltó jeles gyülekezet,
Férfi- s asszonyrendből álló felekezet,
Kiket a szeretet összekötelezett:
Halljon szót, valaki ez helyre érkezett!

Hadd szóljak csak hármat a szent házasságról,
A páros életben való boldogságról,
Azután az ágas bogas sógorságról,
Ha meg nem ehültök, a szent komaságról.

A szent házasságot az isten szerzette,
Mert még az Ádámot mikor teremtette,
Éva szépanyánkat olly társává tette,
Ki egész éltében hív legyen mellette.

Maga volt a vőfél az egek királya,
A mint ezt Mózesnek szent historiája
Bőven előadja, bár kiki vizsgálja,
Ezt minden értelem bámulva csudálja.

E szent rendelése az egek urának,
Tetszett Ádám atyánk sok maradékának;
Mint patriarkháknak, evangyelistáknak;
Páratlan életet kevesen tartának.

Mert egyedül élni igen unodalmas,
De párosan is csak némellykor nyugalmas;
Mert a rosz házastárs áspis kigyó fia,
A kitől félhet ám minden ádámfia,

De a kinek vagyon igaz hitvestársa,
Már annak ez a föld egész mennyországa,
Széjjeloszlik minden baja és aggsága,
Mindig gyarapodik öröme s jósága.

Bizony boldognak is lehet azt mondani,
Kit az ur jó társsal szeret megáldani;
Sok példát lehetne itt előhordani,
Mellyel meglehetne azt bizonyítani.

Boldog, kinek vagyon hív s jó felesége,
Mert a jó feleség a ház ékessége,
Boldog, kit igy áld meg isten ő felsége,
Ezt minden elhigye; itt versemnek vége.

Állj félre barátom! én is hadd beszélek,
Még illyen legénytől, hidd meg, hogy nem félek,
Magános éltemmel veled nem cserélek,
Éljél te párosan, én egyedül élek.

Nem vala szent Pálnak soha felesége,
A Krisztus kereszte volt gyönyörűsége,
Ugyan a Krisztus lett az ő öröksége,
Megadatott neki fényes dicsősége.

Soknak a házasság vagyon nagy kárára,
Nem mindenik talál a kegyes Sárára,
Nem szent Örzsébetre, Mária anyjára,
Sőt talál sok ember hazug Delilára.

Amaz erős Sámson, hogy társa szavának
Hitt, mézes beszédü rosz Delilájának,
Halálos sérelmet okozott magának,
Ez által vége lett élete napjának.

Jobb, pajtás, ha te is meg nem házasodol,
Majd ugy a konyháról nem is gendolkozol.
Kell a gazdasszonynak szita, rosta, kanál,
Azt akarná, mindig száz ökröt hajtanál.

Még ott is vakarod, a hol nem is viszket,
Ha a feleséged illy dologra kisztet.

Látom a garadra ugyan felöntöttél,
A szekszárdi borból jól felhörpentettél,
A házasság ellen azért beszélgettél,
De hidd el, hogy engem te el nem hitettél.

Mert mit ér a férfi, ha asszonya nincsen!
Nincs, ki bús sorsába rajta könnyebbítsen,
Sok aggságai közt rá nyugalmat hintsen,
Nincs, ki igy biztassa: ne félj, édes kincsem!

Tudta ezt az isten; azért feleséget
Szerzett a férfinak, ollyan segitséget,
Ki férjének adjon mindig tisztességet,
És ezzel megoszsza a bajt, vesződséget.

No hát ti uj párok! ti is ezenképen,
Éljetek sokáig az ur kegyelmében.
Legyetek holtiglan egymás védelmére,
A mint esküdtetek, nem veszedelmére.

Igy leszen rajtatok az isten áldása,
Ha egymásban leszen sziveteknek mása;
Igy lesz házatokban, szemetek meglássa,
Bor, buza, békeség, kukoriczakása.

Szerencsés jó estvét adjon az ur isten
Kegyelmeteknek, mind közönségesen.
Valakik ez házba begyülekeztetek,
Kivánom, az urtól áldottak legyetek.

Halljon szót, valaki itten jelen vagyon,
Hogy gombóczczal még ma ne hajgáljon agyon.
De násznagy uramat kérem igen nagyon,
Hogy én beszédemnek ma itt helyet adjon.

Látom emberséges összegyüléseket,
Férfiak s asszonyok telepedéseket,
Ifjak, szűz virágok elérkezéseket,
Nem tom mire vélni e végezéseket.

De a mi még nagyobb, vőlegényt is látok,
Menyasszonyt mellette magam is ohajtok;
Kivánom, hogy soha ne szállhasson rátok,
Isten és embertől, semmi nemü átok.

Vőlegény, menyasszony, rólatok beszélek,
Nehezteléstektől csakhogy igen félek,
De mivel rólatok minden jót igérek,
A félelmes sziven mégis mást cserélek.

Szólok vagy csak hármat a szent házasságról,
A páros életben való boldogságról,
Azután az ágas bogas sógorságról,
Vagy ha várakoztok, a szent komaságról.

Ádámot az isten mikor teremtette,
Az egész világon őtet urrá tette,
De mégis unalmas volt egész élete,
Mert egyedül élni épen nem szerete.

Ezt látván az isten, tehát azt mondotta,
Segítőt rendelek, a ki vigasztalja,
Az embernek, és igy őtet elaltatta,
Addig, mig Ádámból az Évát formálta.

E szerint az isten akarata meglett,
Mert az Ádám mellett szép menyecske termett.
Bezzeg meglett akkor minden öröm mindjárt,
Nem láttam, de talán rókatánczot is járt.

Ezzel későn, korán, mindig vele tartott,
Vele nyájaskodott és vele mulatott,
Mert illy hozzávalót e földön nem talált,
Ezzel evett, ivott, és még vele is hált.

Elsőben is tehát ezt mondom ti néktek,
Előttetek légyen, a mit ma tettetek.
A jó isten, a ki igy rendelt bennetek,
Áldja, boldogítsa egész életetek.

Mert, a kinek hív segítő társa nincsen,
Nincs, ki bajaiban reája tekintsen,
Nincs, ki bús sorsában rá nyugalmat hintsen,
Nincs, ki igy biztassa: ne félj, édes kincsem!