Robert Silverberg: Majipoor krónikái

Lassan tudatosul benne, hogy ő, aki tízéves korában a Labirintus legtehetségesebb idegenvezetője volt, egyszer csak eltévedt. Szédülten kóborolt szintről szintre, közben eltelt a fél éjszaka, és ötlete sincsen, merre járhat éppen. Aztán rájön, hogy a Labirintus legfelsőbb szintjén, a sivatagi oldalon, a Penge-kapu közelében jár. Tizenöt percen belül elhagyhatja a Labirintust. Általában nem szokott kimenni, de ez egy különleges éjszaka, és nem tesz semmit, amikor a lábai, szinte magától, a földalatti város kapuja felé irányítják. A Penge-kapuhoz lép, és sokáig bámulja a határvonalat jelölő ősi, rozsdás kardokat. Aztán átlép közöttük, ki a külvilág forró, száraz pusztaságába. Belép a semmibe, akárcsak Dekkeret abban a másik, sokkal rettenetesebb sivatagban, egészen addig, míg elég messzire nem távolodik a Labirintus nyüzsgő méhkasától. Aztán magányosan ácsorog a hidegen hunyorgó csillagok palástja alatt. Mennyi van belőlük! És egyikük a Vén Föld, ahonnan emberek milliárdjai rajzottak ki egykor. Hissune úgy áll, mintha transzba esett volna. Átitatja a világmindenség hosszú történelmének megsemmisítő érzése, megállíthatatlan folyóként zúdul végig rajta. A Lélektárolóban annyi felvétel van, amivel egy fél örökkévalóságon át elfoglalhatná magát, gondolja, és mégis, mindaz, amit tartalmaz, mindössze töredéke annak, ami a többi csillag többi világán valaha is létezett. Szeretné birtokba venni, elnyelni mindet, saját részévé tenni, mint ahogyan a megvizsgált életekkel is tette, de ez természetesen lehetetlen, még a puszta gondolatba is belekábul. Ezentúl fel kell adnia ezeket a vágyakat, ellen kell állnia a felvételek csábításának. Csendesen áll, megvárja, amíg elméjében elcsitul a gondolatok örvénye. Teljesen nyugodt leszek, suttogja magában. Még egy utolsó pillantást engedélyez magának, felnéz az égre, és hiábavaló kísérletet tesz arra, hogy meglelje közöttük a Vén Föld napját. Aztán vállat von, ruganyos léptekkel elindul, és lassan sétál a Penge-kapu felé. Reggel Lord Valentine újra hívatni fogja. Valamennyit nem ártana aludni előtte. Új életet kezd. A Kastély-hegyen fogok élni, gondolja magában, a Napkirály szárnysegédje leszek, és ki tudja, mi történik majd velem később? Bármi is lesz az, minden bizonnyal úgy jó, ahogy van, mint Dekkeretnek, Thesmének, Sinnabor Lavonnak, az összes léleknek — akik azóta beleolvadtak a lelkébe —, még Haligome-nak is jó volt.

Hissune még egy pillanatig a Penge-kapu előtt áll, tényleg csak egy pillanatig, és a percek megnyúlnak, a csillagok halványodni kezdenek, majd a fényes napfelkelte kaparintja markába az eget, fény csorog végig a földön. Hissune meg sem moccan. Olyasmi történik vele, ami eddigi élete során alig — Majipoor napjának melege végigsimít az arcán. A Nap… a Nap… a dicső, tüzesen ragyogó Nap… világok anyja… Kinyújtja felé a karját. Átöleli a fényt. Mosolyogva kortyolja az áldott meleget. Aztán megfordul, és még egyszer, utoljára leereszkedik a Labirintusba.